Az 1898-as születésű festőnőről, az art deco mesteréről gyerekkorában senki sem gondolta volna, hogy botrányhősnővé válik, akinek a nevét nemcsak a művészettel, de a szabados szexszel és a drogokkal is kapcsolatba hozzák majd. Tamara saját jogán lett világhírű, tehetségéhez kétség sem fér, de magánéletében egyik érdekes fordulat érte a másikat. Művei is azt fejezik ki, ami a szabadosságba hajszolta: a húszas évektől kezdődő női függetlenséget és felszabadulást.
Tinédzserként ment férjhez
Tamara – eredeti nevén Maria Górska – élete nem indult nehezen. Gazdag lengyel anya és zsidó vallású, orosz ügyvéd apa elkényeztetett gyerekeként nőtt fel Lengyelországban két testvérével együtt. Anyagilag semmiben sem szenvedett hiányt, társasága is akadt a zsúrokon, bálokon, a kultúrával pedig a család európai utazásain ismerkedett meg. Már tízévesen elkezdett festeni, nem is akárhogy. Iskolába sem átlaggyerekekkel járt: a svájci Lausanne-ban, egy bentlakásos iskolában végzett. Minden adott volt számára, hogy híres művész legyen, ám szülei válása és anyja újraházasodása miatt úgy érezte, mindenképpen önállósodnia kell. Csupán 15 éves volt, amikor egy opera-előadáson meglátta Tadeusz Łempicki ügyvédet, és el is határozta, hogy ő lesz férje. Számítása bevált, 1916-ban megkötötték a házasságot, és egészen a bolsevik puccs elérkezéséig fényűző életet éltek. A boldogság nem tartott sokáig, hiszen a bolsevik forradalom 1917-ben tört ki, Łempickit pedig börtönbe vetették. Felesége kapcsolatait és vagyonát felhasználva ki tudta ugyan szabadítani, de menekülniük kellett.
A szegénységből is kitört
A börtön és a menekülés alaposan megtépázta az ifjú férj idegeit. Ahelyett, hogy dolgozni kezdett volna, inkább egyre többet ivott. Eközben Tamara megszülte kislányukat, Kizette-et, közben gyorsan feldolgozta, hogy vagyonát, címét, kiváltságos helyzetét elveszítette, és megpróbált megélhetést kiharcolni maguknak a menekültekkel dugig tömött Párizsban. Nem riadt vissza a munkától, sem az ismeretlentől: eladogatta a családi ékszereket, művészetet tanult, majd festeni kezdett napi 12-14 órában, a képeit pedig eladta.
Eleinte a kubista hatás érződött leginkább a művein, de fokozatosan az art deco művésze lett. Fényűző, dekadens alkotások kerültek ki a keze alól, amelyeket hasonlóan fényűző és dekadens vásárlók vettek meg olyan jó pénzért, hogy a fiatal anyuka, aki gyakran tagadta le a saját lányát, 28 éves korára megkereste az első millióját. Hírnevéhez hozzájárult az is, hogy ő maga egyfajta jelenségként közlekedett: feltűnő, kihívó ruhái, modern frizurái, titokzatos, a szokásostól merőben eltérő viselkedése botrányt keltett – s mint tudjuk, ez Párizsban inkább előnyt, mint hátrányt jelent.
Határok nélkül élt és alkotott
Łempicka tehát híres párizsi portréfestővé vált, aki egyik híres szalonban állított ki a másik után. Olyan megrendelőknek dolgozott, mint XIII. Alfonz spanyol király és Erzsébet görög királyné. Nem félt a gazdag öreguraktól és a fiatal művészektől sem: akit akart, azt megszerezte magának. Nemcsak társadalmilag került egyre feljebb – ismerte Picassót és Jean Cocteau-t is –, de képei is jobban fogytak, ő pedig kiélhette minden szenvedélyét. Az érzékiség csak úgy árad néhány művéből, szinte zavarba ejtően festett a hetero- és a homoszexuális szerelemről éppúgy, mint a Lolitaként ábrázolt kislányokról.
Egyik leghíresebb képén La Salle grófnő látható vagányan zsebre vágott kézzel, férfias öltözetben, dagadó izmokkal, míg egy másik képén a meztelen Vénuszt örökítette meg olyan buján, ahogy csak a szerelem istennőjét ábrázolni lehet. Semmitől sem riadt vissza, akár a magánéletéről, akár a művészetéről volt szó, hajszolta az élvezeteket, a sebességet – lásd az Asszony zöld Bugattiban című képet –, a drogokat, a drága, extravagáns ruhákat, partikat, és persze a szexet. Férjét, aki tulajdonképpen csak visszafogta az élet élvezetében, egy utolsó portré után, aminek a beszédes Tökéletlen férfi címet adta, szabadon engedte.
Az új férjjel is menekülnie kellett
Nem sokáig maradt egyedül. Szabados életvitele és nyilvánvalóan biszexuális hajlamai ellenére a már egyedül is kitűnően boldoguló, vagyonos festőnő hozzáment a dúsgazdag Raoul Kuffner de Dioszeghi magyar származású cukorbáróhoz. A családi vagyon még nagyobbra nőtt, a képek fogytak, minden adott lett volna egy kényelmes élethez. Sokat utaztak, többek között Magyarországra is, a diószegi kastélyba.
A fáma szerint a báróné, az anyós, cseppet sem örült a botrányos hírű festőnőnek, sőt azzal alázta meg, hogy a cselédszárnyban adott neki szobát. Tamara valószínűleg nem ebbe rokkant bele, mindenesetre a harmincas éveiben depressziós lett, sőt alkotói válság is rátört. Hogy kiszálljon a mókuskerékből és meglelje önmagát, egy toszkánai zárdába vonult. A festést itt sem hagyta abba, ebből a korszakából származik A rendfőnök asszony című portréja.
Később szép lassan újra magára talált, de nyugodt életet ekkor sem élhetett, hiszen közbeszólt a második világháború. A művésznő mintha meglátta volna a jövőt: még a harcok kirobbanása előtt rávette férjét, hogy adja el magyarországi birtokait, vagyonát pedig mentse át svájci bankokba. Ez a pénz aztán nagyon jól jött, amikor Párizsból el kellett menekülniük, ezúttal nem a bolsevikok, hanem a nácik elől.
Az új élet Amerikában
1939-ben Tamara és férje is viszonylag könnyedén átjutott a határokon, Kizette azonban Lengyelországból épphogy csak átcsúszott az új hazába. Tamara tehetsége ekkor már nem tudott olyan átütően megnyilvánulni, korábbi sikereit soha nem tudta megismételni. Szabadidejében inkább Salvador Dalíval és Andy Warhollal találkozgatott, filmforgatásokra járt, és Greta Garbóért lelkesedett. Miután férje 1961-ben elhunyt, az asszony Mexikóba költözött, ahol 1980-ban, 81 éves korában halt meg. Kívánsága szerint hamvait helikopterről a mexikói Popocatépetl vulkán kráterébe szórták. Hírneve viszont a mai napig él: számos sztár, köztük Donna Karan, Jack Nicholson, Madonna és Barbra Streisand rajong a festményeiért. A legtöbb Łempicka-kép magánkézben van, melyeket ezért ritkán látni kiállításokon, sőt itthon szinte alig ismertek.
