„Valósítsd meg önmagad! Legyen a munkád a hobbid!” Manapság mindennaposak az ilyen impulzusok, és alkalmazottként szinte mindenkinek megfordult már a fejében, hogy milyen lenne, ha a saját ura lehetne. Persze, hiszen csábító a szabadság, ám számos nehézséggel is jár. De ha a lehetőségek engedik, akkor inkább próbáljuk meg, mint hogy életünk végéig azon gondolkozzunk, hogy „mi lett volna, ha” – javasolják azok, akik nem féltek belevágni a vállalkozói létbe. Dr. Szabó Orsolya social media menedzser, a Zsolya Communication tulajdonosa; Szemrád Ivett, a Zenda FSHN tulajdonosa és László-Serényi Márta, a 2lenses társalapítója egy közös kávé mellett osztották meg velem tapasztalataikat a karrierváltásról.
Hogyan fogalmazódott meg bennetek, hogy váltani kell? Mi volt az eredeti szakmátok?
Orsi: Eredetileg jogász voltam, és kétlépcsős volt a váltás. Az első az volt, amikor a jogászkarriert hátrahagytam 2014-ben, felvettem egy hátizsákot, és meg sem álltam Új-Zélandig. Akkor tudatosult bennem, hogy szeretnék digitális nomádként dolgozni. Amikor hazajöttem, elmentem egy tanácsadó céghez üzleti tanácsadóként dolgozni, és gyakorlatilag onnan mentem el szülni. Utána már nem ültem vissza irodai keretek közé, hanem egy olyan vállalkozást hoztam létre, aminek három fő lába van: a szövegírás, a social media menedzsment és a tanácsadás. Ez volt a két lépcső, kicsit elcsúsztatva. Már elkezdtem a gyerek előtt is, de hogy vállalkozó legyek, az már a fiam születése után történt.
Ivett: Nálam egy magánéleti válság hozta meg a váltást. Kerestem az utam, mert úgy éreztem, hogy 18 év nyomdászat után kiégtem, nem motivált már semmi, és ötletem sem volt, hogy merre induljak tovább. Aztán elmentem egy karrier coach-hoz és ő segített abban, hogy ez az egész elinduljon. A mostani agyammal nem biztos, hogy meg merném tenni ezt a lépést, de szerencsére jól sült el.
Márti: Az enyém egy teljesen klasszikus történet: anyukám ügyvéd, apukám közgazdász – vagy orvos, vagy ügyvéd legyél. Mindig érdekelt a művészi vonal, két szerelmem volt: a fotózás és a színház. Anyuék azt mondták, felejtsem el, egyik sem, legalább nézzek ki valami szakmát. Leérettségiztem, és elmentem közgazdasági szakra, aztán félév után mondtam, hogy köszönöm szépen, én még mindig nem szeretem a matekot. A kommunikációs főiskolán akkor indították a kommunikáció és üzleti kommunikáció szakot, és kitaláltam, hogy azt szeretném megpróbálni. Mondták anyuék, jó, rendben, persze látták, hogy nagyon nem voltam boldog. Odamentem, felvettek, nagyon örültem neki, nagyon jó volt a társaság, nagyon szerettem, és elkezdtem dolgozni. 4-5 évet dolgoztam a szakmámban, de úgy éreztem, hogy valami még mindig hiányzik, és mindig vállaltam apróbb fotózásokat például rendezvényeken, amiket mi szerveztünk. De folyamatosan beteg voltam, kijöttek a testi tünetei annak, hogy nem vagyok boldog abban, amit csinálok. Senkinek nem szóltam róla, és megpróbáltam, hogy a Metropolitan Egyetem fotográfia szakára felvesznek-e. Ha felvesznek, akkor ez az irányom, ha nem, nem érdekel. Felvettek, fél év múlva megismertem ott a férjemet, és azóta együtt csináljuk ezt.
Milyen hosszú folyamat volt az, amíg a váltás meg is valósult? Hogy fogadta a környezetetek, a szűk család?
Orsi: Amikor a jogászkarrieremet hátrahagytam, azt nagyon rosszul fogadták. Amit igazából nem értettek, hogy ilyenkor nem a diplomádat adod vissza, hanem egyszerűen csak kipróbálsz egy másik területet. Semmi visszavonhatatlan és végleges nem történik, plusz én abszolút befektetésként tekintettem erre az útra, de a közvetlen környezetem nem nagyon értette ezt. A második etap meg folyamatában kiforrta magát, így inkább csak rácsodálkoztak, hogy úristen, a semmiből kinőtt egy vállalkozás, ami pár hónap alatt önjáró volt, és azóta is szépen fejlődik.
Ivett: Én nyomdákat vezettem, és nyomdában is dolgoztam, amikor kitaláltam a Zendát. Adtam magamnak januárban fél évet, hogy összeálljon és kiforrjon az ötlet, és összegyűjtsek annyi pénzt és tudást, hogy szeptemberben megnyissak. Az elején mindenki kósza ötletnek gondolta, hogy „persze, biztos megcsinálod, januárban mondod itt a szeptembert”. Utána, amikor felmondtam a munkahelyemen, és mindenkinek nagy boldogan újságoltam, hogy lassan meg is van a hely, akkor a szűk baráti körömön kívül mindenki értetlenkedett, hogy elmegyek századik butikosnak, és hogy otthagyom a biztosat. Ezért aztán egy idő után már nem is mondtam senkinek, csak a szűk családnak és barátaimnak.
Az én tapasztalatom az, hogy nem elfogadó és nem támogató ma a közeg Magyarországon, ha önmegvalósítani szeretnél. Mindenki nagyot szeretne, de a „jött egy ötlet” és a milliárdos cég között van egy igencsak hosszú folyamat. Talán az hiányzik az emberekből, hogy kis lépésekben gondolkozzanak. És most már szereti mindenki azt mondani, hogy hozzátett, de ha a kezemet a szívemre teszem, akkor csak a szűk barátok és a család az, amely segített és összezárt. Nagyon fura volt, hogy mindenki úgy érezte, hogy beleszólhat az életembe, és amikor elmondtam, hogy üzletet nyitok, akkor jöttek azzal, hogy „a biztosat a bizonytalanért a mai világban merészség feladni”.
Orsi: Nemcsak az elején voltak kéretlen tanácsok, hanem ez a mai napig így van, hogy mindenkinek van egy nagyon jó know-how-ja és üzleti modellje, amit kitalált, és hogy ő jobban tudná ezt csinálni. De soha nem olyan mondja, aki egyébként egy már ennél nagyobb üzletet működtet, és azt mondja, hogy „figyelj, kikísérleteztem, öt éve ezt csinálom, ezt tudom neked javasolni”, hanem csak olyan, akinek köze nincs se a divathoz, se a magánvállalkozáshoz, de ő tudja, hogyan kell csinálni.
Márti: Ebből a szempontból én kicsit makacsabb vagyok, mert minél többen mondják, hogy ne, annál inkább megyek fejjel a falnak. Nem nagyon emlegettem senkinek. Azt mondtam, hogy meglátjuk, mi lesz belőle. Ha fölvesznek, akkor elmondom boldogan mindenkinek, hogy sikerült, ha nem, akkor elkullogok, és akkor legalább senki nem tud arról, hogy úgymond vereséget szenvedtem. Úgyhogy senkivel nem beszéltem meg, hanem egyszerűen elmentem a felvételire. Volt egy írásbeli része, amire fotótörténetből fel kellett készülni, és ha azon átmentél, akkor mehettél a szóbelire, ahova vinni kellett a munkáidat, a fényképezőgépedet, a laptopodat, és adtak három szót, amiből egyet ki kellett választani, és egy nap alatt kellett csinálni hozzá egy anyagot. Vissza kellett érni délután 4-re, és szerkesztetlenül le kellett adni. Behívtak a szóbelire, elmondtam a koncepciót, megnézték a munkáimat, és ez alapján vettek fel.
És hogyan fogadta a környezeted?
Márti: Változatosan. Anyuék szerintem már sejtették, hogy váltani fogok, mert érezték, hogy nem vagyok boldog a saját közegemben. Általában a szűkebb baráti társaságom nem biztatott, így meguntam, hogy beszéljek róla. A legjobb barátnőm mindenben támogatott, még senki nem voltam, amikor a kismamafotóit már én csináltam. De a többiek nem. De az, hogy megismertem ott a férjemet, nekem visszaigazolás volt, hogy ezért nem találtam meg soha azt, akit, mert nem abban a közegben voltam.
Mindannyian megtapasztaltátok, hogy milyen az, amikor az ember 8 órában dolgozik valahol. Ehhez képest nagyon függetlennek és szabadnak tűnik az az életmód, amit folytattok, de azért ennek is megvannak a nehézségei. Mik ezek a nehézségek számotokra?
Orsi: Akkor sem 8 óra volt, és most sem. Csak akkor egy helyen volt, most meg nem egy helyen. Nagyon sokat utazom is a munkám mellett vagy annak kapcsán, és nem nagyon terjedt még el ez a fogalom, hogy digitális nomád anyuka, de magát a digitális nomádot mindenki úgy képzeli, hogy mindig a tengerparton ül egy nyitott laptoppal, és koktélt szürcsölget. Persze, van ilyen is, például tavaly Costa Ricán, de inkább úgy kell ezt elképzelni, hogy sokkal-sokkal fókuszáltabban és hatékonyabban kell a munkádat végezni. Mert mindaddig, amíg bent ültél egy munkahelyen, ha valamit elrontottál, akkor a főnököd elvitte a felelősséget; ha nem volt munka, akkor alibiből facebookoztál, hogy a munkaidő teljen; vagy ha ők azt akarták, hogy 16 órát dolgozz le egy nap, akkor annyit dolgoztál le ugyanazért a fizetésért.
Ezzel szemben most az van, hogy te döntöd el, kivel akarsz dolgozni, de ennek megvan az a veszélye is, hogy neked is kell szerezned az ügyfeleket, mert nem egy jól csengő brandnév húzza be, vagy ha már egy brand húzza be, akkor azt a brandet te építetted ki, ami több évnyi kemény munka. Ezt nagyon sokan el szokták felejteni: hogy azért ez nem úgy van, hogy 5 perc alatt kinő egy self brand. Nem lehet a teljesítményedben kilengés, mert abban a pillanatban lehúznak, és akár egyetlen negatív feedback már az egész brandet le tudja rontani. Ha valamit elrontasz, azt neked kell vállalni, sőt ha másokkal dolgozol együtt, esetleg alvállalkozókkal, és ők elrontanak valamit, akkor megint a te arcod kerül előtérbe. Tehát amellett, hogy mennyire rugalmas és szabad, a másik oldal is ott van, hogy este 11-kor is kell dolgozni, ha a projekt még nincsen kész; akkor is meg kell oldani, ha bölcsiszünet van vagy beteg a gyereked, vagy ha nyaralsz, és nem tudod kiszervezni a munkát. Mindaz, ami az előnye, annak megvan a másik oldala, a hátránya is.
Ivett: Nem olyan rég megkerestek egy nyomdavezetői pozícióval, és magas, versenyképes fizetést is ajánlottak. De már nem tudják megfizetni azt a szabadságot, amit ad ez az egész. Ezt már nem tudom és nem is szeretném számszerűsíteni. Jönnek hozzám a nők, hogy most szültek, multiknál különböző pozícióban dolgoztak, és azon gondolkoznak, hogy ők is váltanának, vállalkoznának, mert ott maguknak osztják be a saját idejüket. Ezen mindig jót kacarászok, hogy a nem létező saját időmet én is magam osztom be. Nem gondolnak arra, hogy amíg ott ülök velük, addig nem vagyok máshol, amíg árut beszerzek, addig nem vagyok a kisfiammal. Igazándiból mindenki azt hiszi, hogy a saját vállalkozásnál te osztod be a saját idődet, és gyakorlatilag időmilliomos vagy, de sajnos a valóságban nem így van.
Tapasztalatom szerint rosszabb zsonglőrködni az idővel, pedig azt gondolom, jól tudom beosztani az időmet. Ha bementél egy munkahelyre, akkor tudtad, hogy ott vagy 8-tól fél 5-ig. Nálam ez nincs, mert általában hozzám munkaidő után jönnek a vevők, így én akkor nem vagyok a gyerekemmel. De nagyon szeretem, hogy vasárnap este nem pánikolok, hogy úristen, holnap hétfő, munkanap, kezdődik a hét. Mindig várom a hétfőket, mert akkor fotózunk, nekem az beragyogja a hetemet. Szeretem ezt az életmódot, de azért azt látni kell, hogy nem ez a legegyszerűbb. Mindig azt javaslom az anyukáknak, akik jönnek hozzám és kikérik a véleményem, hogy kisgyerekkel még ne váltsanak, ne kezdjenek bele hatalmas karrierváltásba, mert egy fenékkel két lovat nem lehet megülni. Élvezzék ki és éljék túl a kisgyerekes létet, és amikor már nem igényel annyit belőlük a gyerekük, akkor átgondolva lehet lépni.
Orsi: Vagy előtte legyen már fejben egy koncepció. A gyes időszakát ügyesen ki lehet használni, ha valakinek van már valami elképzelése. Ha nagyon nincs, akkor arra kell felhasználni, hogy menjen el egy karrier coach-hoz vagy egy pszichológushoz, aki segít irányba rakni.
Márti: Pont valamelyik nap mosolyogtunk ezen, hogy most már tényleg ott tartunk, hogy mindent be kell írni a naptárba. Hülyeség, de ilyen például a bevásárlás. Mert a megrendelők osztják be az idődet. Nyilván próbálod úgy alakítani, hogy mindenkinek jó legyen, de alapvetően nem te osztod be az idődet. Nálunk is megvan, hogy például ettől eddig bevásárlás, ettől eddig a férjem elmegy edzésre, ettől eddig én megyek edzésre, jó, akkor most ki kell húznunk egy délelőttöt, mert van két kutyánk, és velük nem voltunk nagy sétán egy hete… Muszáj tételesen vezetnünk, mert ha nem csinálnánk, akkor ez lenne a legnehezebb, mert csak elmennének a napok. Pont ma beszélgettünk arról, hogy május elseje óta nem nagyon voltunk kettesben sehol, mert mindig volt valami alkalom a barátokkal.
Most már mindannyian befutottatok, de milyen nehézségek voltak útközben, amikre nem számítottatok, és amivel meg kellett küzdeni?
Márti: Az ügyfélkezelés, nem?
Ivett: Igen, a rosszindulatú ügyfelek kezelése.
Orsi: Nekem az ügyfélkezelés kevésbé nagy kihívás, mert ügyvédként is az ment legjobban, szeretem csinálni. Én inkább a növekedési krízist élem most, hogy hogyan tudod magad egy self-brandből kinőni hálózattá, egy nagyobb céggé, hogy mit kezdj a sikerrel. És ez még nem egy nagy léptékű siker, de a te kis mikrokörnyezetedben hogyan számolj el azzal, hogy jól megy, és hogyan dolgozd fel, ha éppen átmenetileg nem megy jól.
Ami az én aggodalmam volt, hogy a magánéletem nem mehet rá a vállalkozásomra, hogy a párkapcsolatom biztos nem láthatja ennek a kárát, de ebből a szempontból szerencsém van, mert nagyon-nagyon alám dolgozik a férjem, és nagyon segít abban, hogy kiélhetem magam. De ami meglepő, hogy a növekedés jelenti az egyik legnagyobb kihívást. Ilyen példát nem láttam még a környezetemben, így mindent a saját bőrömön kell kitapasztalnom. Valahogy nincs erre egy egységes recept, annak ellenére sem, hogy egyetemi szinten tanultam ezt, másoddiplomaként mint változásmenedzser.
Ivett: Nekem is a növekedés. A nyitáskor az volt bennem, hogy úristen, csak induljon be. Aztán hirtelen beindult, és eljutottam arra a pontra, hogy nincs elég ruha, és ha sok ruha van, akkor nagyobb autó kell, és akkor jó lenne egy alkalmazott is, és ezek a döntések mind-mind az én egyedüli döntéseim. Sokan jönnek a kéretlen tanácsokkal, hogy akkor költözz át egy nagyobb helyiségbe, vagy vegyél egy nagyobb autót, mintha teremne ez a pénz, és nem kétszer gondolnám meg, hogy mit lépek. Mert például egy család éveket gondolkodik azon, hogy vegyen-e nagyobb autót, nekem meg simán odavágják, hogy vegyek egy nagyobb autót.
Orsi: Ez olyan, mint a mese végén, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De hogy? Tök jó, hogy összejöttek, de most mi történik?
Ivett: És sajnos erről nem szívesen beszél senki. Mindenki félti talán ezt a tudást, pedig külföldön simán segítenek egymásnak a vállalkozók, de a tapasztalatom, hogy itthon ez a közeg nem annyira nyitott. De most már azért vannak workshopok, elkezdődött valami, és talán a mi korosztályunk és a nálunk fiatalabbak már felismerik, hogy egységben az erő, segítsük egymást, dolgozzunk össze, nagy a piac, elférünk mind.
Márti: Nálunk kezdetben inkább az volt a nehezebb, hogy napközben fotóztunk, hazaértünk, és még 15 olvasatlan üzenet várt. És arra válaszolni kell, mert holnap reggel indul a következő nap, amikor fotóznod vagy utómunkáznod kell. Ez volt az, ami nagyon-nagyon nehéz volt, mert tényleg van az a pont, amikor lerakod a gépet, és nem akarsz laptopot, telefont látni. Még azzal sem tudok azonosulni, hogy minden apró részletet az életünkből meg kell mutatnunk, mert akkor vagyunk érdekesek. De nekünk ez nem megy, valahogy nem akarunk ennyire belátást az életünkbe. Tehát nálunk ez a kettő a nehézség, az ügyfélkezelés és hogy a social mediában igenis jelen kell lenni.
Mit tanácsolnátok annak, aki még csak fontolgatja a váltást?
Orsi: Nehéz generális tanácsot adni, ami mindenkinek jó. Mindig azt szoktam mondani, hogy sokkal rosszabb, ha meg se próbáltad, helyette azt mondod, hogy mi lett volna, ha. Mert mi történhet? Ha tudatosan felkészülsz és körbejárod az adott témát, nagyjából ki tudod kalkulálni, hogy mennyi időt, pénzt és energiát fogsz bukni, ha buksz egyáltalán, és tudod mérlegelni, hogy megéri-e vagy nem. Azt biztosan tanácsolom, hogy tudatosan fel kell készülni, kell készíteni egy ütemtervet, hozzá kell rendelni az erőforrásokat, például ki fog nekem segíteni a gyerekkel, amikor dolgoznom kell; mennyibe kerül a takarítónő, amíg én elmegyek napokra; honnan szerzem az ügyfeleket, elég erős-e a kapcsolati hálóm. Akik hozzám fordulnak mentoráltak, ott gyakori probléma, hogy senki nem ismeri őket. És még egyszer: a diplomádat, a végzettségedet, a szakmai tapasztalatodat senki nem veszi el, maximum kidobtál egy évet, elköltöttél valamennyi pénzt, de legalább elmondhatod, hogy megpróbáltad.
Ivett: Én is azt gondolom, hogy váltsanak, csak okosan, megfontoltan, családdal egyeztetve, nem hirtelen megsértődve egy munkáltatóra és beleugorva. És én mindig a kockás lapban hiszek, nem kell nagyon túlbonyolítani a történetet. Le kell írni, hogy mennyit kell keresni ahhoz, hogy rentábilis legyen. És sok esetben az elején lehet munka mellett is csinálni. Nagyon nehéz lesz, nagyon sokat kell beletenni, de van, hogy máshogy nem megy. Senki nem fogja helyetted megcsinálni, és neked kell nagyon akarni, hogy sikerüljön, mert akkor jön minden.
Orsi: Attól se féljen, ha nem válik be, és mégse ez az útja. Vissza lehet ülni. Egyik sem jobb a másiknál, sőt lehet kombinálni is a kettőt. Mindenki a személyiségének és az élethelyzetének megfelelőt válassza.
Márti: Veletek ellentétben én csöndben beleugrottam, és nagyon kevés ember véleményét kértem ki. De én mindig ugrom, és ha összejön, összejön, ha nem, nem. Nem kell úgy megijedni, ha nem sikerül, mert akkor nem az a te utad. Akkor lehet, hogy itt kell maradnod, és jobban kiforr benned, hogy merrefelé menj. Inkább azt tanácsolom, hogy mindenki nagyon fontolja meg, hogy kivel osztja meg ezt az információt, mert ahogy Ivett is mondta, nagyon sok a kéretlen tanács. Viszont mindenképpen tegye meg, mert effektív egy évet buksz az életedből, mert egy év kifutási időt kell hagyni.
Ivett: Én 1 évet adtam magamnak. Egy év a minimum, amit adni kell az ötletnek, hogy kiforrjon, kijöjjenek a gyerekbetegségek. Sokan elkezdik, és két hónap után azt mondják, hogy ajj, nem megy ez nekem, és befejezik. Lesznek nehéz napok/hetek, de ha igazán hiszel benne és valóban száz százalékot beleteszel, akkor remélhetőleg a helyére billen minden és rendben lesz. És mindig onnan és akkor jön a segítség, ahonnan nem is számítasz rá.
Orsi: Egy teljesen új brandnél 1,5 év a normális, ennyi kell, hogy megismerjék a nevét. Ennyi időt biztos hogy bele kell tenni.
Márti: Nekem az teljesen bejött, hogy „ha ez sikerül, akkor igen, ha nem, akkor nem”. Szerintem ez is beállítottság kérdése.
Orsi: Annyit hozzátennék ahhoz, amit Márti mond, hogy nem biztos, hogy egyből azt az utat találod meg, ami tied. Ivettnek is volt azért 2-3 olyan próbálkozása, amit elkezdett, megvárta azt az időt, és aztán tudnia kellett elengedni is.
Ivett: Igen, több ötletem volt, kerestem az utam. Egyszerűnek tűnhet, de nem az volt, hogy rögtön volt egy ötlet, hanem kerestem a nyomda mellett, hogy mit lehetne csinálni. A nem annyira sikeres projektekre is úgy gondolok már vissza, hogy tanultam belőlük, és most azt tudom hasznosítani, ami miatt nem működött. Így állt össze. Ha elsőre nem sikerül, nem szabad feladni, hanem menni kell tovább, mindenkinek lesz egy szelete a tortából.
