„Általános iskolában kutató orvos akartam lenni, nagyon érdekeltek a járványok. Apám, aki író ember volt, kezembe nyomta Albert Camus A pestis c. regényét. 14 éves voltam ekkor: nem mondom, hogy mindent értettem belőle, de történt valami. Onnantól sokkal jobban kezdett érdekelni az irodalom, illetve a filozófia” – meséli első találkozását az irányzattal dr. Kőváry Zoltán, az Oriold és Társai Kiadó gondozásában frissen publikált Egzisztenciális pszichológia egykor és ma c. tanulmánykötet szerkesztője, aki azt is elárulta, hogy mit jelentenek a személyes életében ezek a szövegek, illetve miért olyan fontosak a 21. század többszörös fenyegetettségnek kitett embere számára.
Az előszóban azt írod, hogy „az emberiség globális határszituációba került”. Mit értesz ez alatt?
Ma már nemcsak a nyugati demokrácia aktuális válságáról, vagy a változó mintázatokkal, de állandóan jelen levő súlyos politikai konfliktusokról van szó, hanem arról az egész létünket fenyegető ökológiai katasztrófáról, ahova a túlnépesedés, a föld javaival való felelőtlen gazdálkodás és a környezetszennyezés vezetett. A határhelyzet a filozófus Karl Jaspers kifejezése: egy olyan jelenség, amit nem lehet racionális módon megoldani, hanem az embernek választania kell, valamint vállalnia a döntésének a következményeit, felelősségét. Ugyanis nem csak gazdasági akadályai vannak annak, hogy nem tudunk mindent háttérbe szorítani ennek a tényleg elképesztő krízisnek a megoldására. Úgy tűnik, egy olyan helyzetben sem vagyunk képesek lemondani a gazdasági önzésről, a hedonizmusról, a hatalmi rivalizálásról, a versengésről vagy éppen a csoportnarcizmusról, amikor csak évtizedeink lehetnek hátra. Nem hiába mondta már a múlt század közepén Carl Gustav Jung, hogy
az emberi nemet fenyegető legnagyobb veszélyek éppenséggel pszichológiai jellegűek.
Ha az akadályok részben lélektani jellegűek, a megoldásuk sem lehetséges a pszichológia nélkül.
A pszichológiának elsőrendű feladata lenne, hogy mit közvetít az embereknek önmagukról, illetve milyen megoldásokat javasol. A többek között a második világháború sokkja hatására elterjedő egzisztencialista pszichológia egyszer már megfogalmazott olyan elgondolásokat, amik arra ösztönözték az embert, hogy léttudatosabb legyen és átlássa a saját döntéseinek felelősségét, miközben figyelembe veszi a humán természet sötét oldalait is. Mára azonban ezek az aspektusok kikerültek a mindennapi pszichológiai gondolkodásból. Mindenhol az egyén boldogsága áll a középpontban, hogy kézzelfogható technikákkal miként lehet hétköznapi gondokat megoldani.
Mi lehet az oka annak, hogy a mainstream pszichológia ilyen irányt vett?
Amikor én pszichológiát tanultam a ’90-es években, a lélektan korántsem volt ennyire populáris és elterjedt tudomány. Ha manapság bemész egy könyvesboltba, roskadoznak a polcok a hogyan legyünk boldogok? típusú könyvektől. Bár a humanisztikus és pozitív pszichológiának vannak fontos eredményei, a lélektan népszerűvé válása sok tekintetben sekélyessé és triviálissá tette a területet. Ezzel egy időben megfigyelhető a természettudományos irányvonal térnyerése is, amellyel összefüggésben gazdasági és politikai érdekek is biztosan befolyásolják a mindenkori kutatásokat. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy az emberek nem nagyon szeretnek szembenézni az igazsággal. Talán azért nem lett az egzisztenciális pszichológia sosem igazán elfogadott, mert olyan képet vázol fel az emberről, ami az embernek nem tetszik. Így inkább homokba dugná a fejét.
Mik az egzisztenciális pszichológia főbb kérdései, amikkel nehéz szembesülnünk?
Egyrészt az életünk végessége, ám a halandóság megfelelő kezelése paradox módon – ahogyan azt Irvin D. Yalom, az irányzat egyik képviselője is megfogalmazta – éppen hogy növeli az életörömünket az által, hogy nem söpörjük szőnyeg alá az elmúlással kapcsolatos természetes félelmünket. Bár a szabadság a nyugati kultúrák alapvető hívószava, mégis nagyon sok ember inkább menekül a szabadság és a felelősség kérdése elől, visszahúzódik a konformizmusba. A szabadság mindig szorongást kelt, hiszen a saját sorsunkért csak mi lehetünk felelősek. További fontos kérdés, hogy mi az életünk értelme. Az egzisztenciális pszichológia nem mondja meg, hogy márpedig ez és ez az élet célja, mert ez egy nagyon személyes dolog, amiért mindenkinek magának kell megküzdenie, nem lehet kívülről készen kapni.
A saját valakivé válásom során sajátítom el, hogy mi a létezésem értelme, e nélkül igazából nem lehet élni.
Elkerülhetetlen, hogy ezekkel az alapkérdésekkel ne szembesüljünk valamennyien az életünk során. De nem mindegy, hogy ezekre autentikus, valódi, megküzdött válaszokat tudunk adni, vagy rövidre zárjuk azzal, hogy készen átveszünk gyakran semmitmondó válaszokat a minket körbevevő világból.
Az egzisztenciális terápia is arra irányul, hogy ezekre az alapkérdésekre valaki ki tudja alakítani a saját válaszait?
Az egzisztenciális terápiának nincs külön módszertana, inkább egy attitűdöt, a dolgokhoz való viszonyulást jelent. Nagyon sokféle irányzat tartozik ide: például a Viktor Frankl nevével fémjelzett logoterápia, a heideggeri-husserli vonalon haladó daseinanalízis, vagy a Yalom-féle hagyományosabb pszichoterápiák, amik egzisztenciális témákat helyeznek a középpontba. De én merem remélni, hogy egy idő után minden terapeuta vesz fel egzisztenciális nézőpontokat, mert hosszú terápiákban ezek a kérdések megkerülhetetlenek. Éppen ezért választottam a könyv mottójául a következő Rollo May-idézetet:
„Minden terapeuta egzisztencialista, amennyiben jó terapeuta.”
Csáth Géza életéről szóló izgalmas előadással vár az idei Pszinapszis!
Csáth Géza, alias Brenner József a magyar tudomány és művészet egyedülálló figurája. Kreativitására sajátos komplexitás jellemző: egyszerre volt kiváló író és újító elmeorvos. Traumatikus élettörténete szinte predesztinálta arra, hogy művész és pszichoanalitikus legyen, ám 1910 körül morfiumfüggővé vált, elvesztve azt az elaborációs eszközt (kreatív énjét), ami az egyensúlyt biztosította számára. A drámai következmények megértése érdekében dr. Kőváry Zoltán hívja közös gondolkodásra az érdeklődőket.
Az esemény időpontja: 2019. április 5. péntek 18:30.
Helyszín: Angyalföldi József Attila Művelődési Központ, Opál terem.
A programról az alábbi linken találsz bővebb információkat.
Mi mindent adott neked ennek a kötetnek az összeállítása?
Egyrészt nagyon érdekes és fontos ismeretségeket kötöttem, mert több régi szövegnél engedélyeztetni kellett az újramegjelenést. Így találkoztam például Pethő Bertalannal, aki a ’80-as években pszichiáterként sokat tett a szemlélet elterjesztéséért, vagy Szakács Ferenccel, aki a magyar pszichológia egyik nagy klasszikus alakja. A kötet elkészültével sok értékes szöveg, ami eddig tulajdonképpen „eldobva” hevert mindenféle régi kiadványban, egy színvonalasan kivitelezett könyvben mindenki számára hozzáférhető. A szövegek olvasása közben bennem is fontos szakmai és önismereti kérdések merültek fel, amik újra elgondolkodtattak.
Meg lehet ezek közül osztani valamit?
Az irányzat akkor került nagyon közel hozzám, amikor édesapám meghalt 2015-ben. Úgy éreztem, hogy ezzel az élménnyel kezdenem kell valamit, és az egzisztenciális pszichológia szakirodalmában a végesség, a veszteség kérdése ugye nagyon is központi jellegű dolog. Akkor kezdtem el foglalkozni azzal, hogy mi az, ami magyar nyelven is hozzáférhető anyag ezen a területen belül. Amikor a Szondi Lipótról szóló cikket írtam, újabb és újabb dolgok jöttek elő, amikre nem is gondoltam korábban. Ő például a betegség és a halálnem tudattalan választásáról is beszél. Szerinte nem véletlen, hogy egy nagyobb lélegzetű betegség mikor és hogyan lép be az ember életébe. Ez persze már a pszichológia horizontján is túlmutat.
Azt gondolom, hogy egy csomó mindennel érdemes még foglalkozni, ami a kötetben előkerül. Mindjárt befejezem Heidegger Lét és idő c. művét, amit ennek a hatására kezdtem el, és ami szintén óriási falat volt számomra. Talán szép lassan azért kezd összeállni a kép, ha egyáltalán össze fog állni a végére [nevet].
