Zabbaleen (szemétember/szemetet gyűjtő) – mondják rájuk, de a kifejezés sokszor az itt elszórt települések összességét is jelöli. A zabbaleenek életéről az RT Documentary filmje alapján igyekeztünk még többet megtudni.
Zabbaleen
Több tízezer ember él a Kairó környéki putrikban. Megélhetésüket a fővárosból gyűjtött hulladékra alapozzák. Családos emberek, férfiak, nők és gyerekek élnek, tanulnak és dolgoznak az óriási szemétkupacoknak tűnő falvakban, ahol szinte mindent a hulladékból szereznek meg.
A gyerekjátéktól a bútorig, disznóik élelmétől kezdve a vasárnapi piacon turistákra sózható kacatokig mindenük abból van, amit mások kidobtak – családi vállalkozások működnek a szemétre alapozva. A Zabbaleenek úgy támaszkodnak a hulladékra, mint a tengerparti falvak lakói a vízre, vagy a mezőgazdaságból élők a földre – itt a szemét a legfőbb, sőt egyetlen munkáltató.
A falvak felett terjengő bűz és az utcákon hömpölygő mocsok egyértelműen útba igazítja az idegent, és a helyiek is mind szebb és tisztább jövőt szeretnének teremteni a gyermekeiknek. De nem szégyellik, hogy a szemétből élnek. Ezek a többségükben mélyen vallásos emberek úgy vannak vele, hogy a munka az munka, még ha mocskos is. Valakinek el kell végeznie.
A szemétgazdálkodás egészen sajátos módja működik errefelé, a kairói kormány ugyanis nem fizet a szemétembereknek a hulladék elszállításáért, hanem mindenféle jogi szabályozáson kívül, ugyanakkor a zabbaleen szigorú íratlan törvényein alapulva működik a dolog.
A zabbaleen családok és közösségek között nemcsak munka-, de területfelosztás is van: mindenki számára egyértelmű, hogy a szegényebb kairói területek melyik részének szemetéhez melyik családnak vagy nagyobb csoportnak van hozzáférése. A hulladékgyűjtő folyamat a nálunk lomtalanításkor megszokotthoz hasonló: az itteniek is óriási értéket tudnak teremteni abból, amire másnak már nincs szüksége.
Kik ezek az emberek?
A mai zabbaleenek a múlt századi belső migráció második hullámában érkeztek Kairóba. Az 1910-es években egy másik népcsoport, a sivatag felől érkező wahik jó érzékkel akkor álltak rá a hulladékszállításra, amikor a főváros elképesztő léptékben kezdett növekedni. Az újonnan felhúzott társasházak tulajdonosaival és bérlőivel szerződtek szemetük elszállítására, és az organikus hulladékot szárítás után energiaforrásként értékesítették, míg az olaj ki nem szorította ezt az üzemanyagot. (A múlt század első felében a ma tömegekben keletkező műanyagszemét értelemszerűen még nem okozott gondot.)
A negyvenes években új közösség jelent meg a területen; a korábban elsősorban földműveléssel foglalkozó dél-egyiptomi ortodox keresztények egy jobb élet és több munkalehetőség miatt jöttek a fővárosba, végül az azt körülvevő területeken telepedtek le.
Eleinte együtt dolgoztak a wahikkal, megvásárolták tőlük a begyűjtött szerves hulladékot, hogy azzal etessék a magukkal hozott sertéseket (A muszlim többségű egyiptomiak nem fogyasztják a tisztátalannak tartott sertés húsát). A disznók táplálékául szolgáló szerves hulladékra minél frissebb állapotban volt szükségük, így nemsokára már ők mentek el érte ikonikus, szamár vontatta kocsijaikkal. A modernizációval párhuzamosan növekvő mennyiségű és átalakuló szerkezetű hulladék feldolgozására pedig már autodidakta módon kerestek hatékony módszereket.
Szolgáltatásuk kulcsa ma is a háztól házig szállítás, vagyis, hogy közvetlenül a szemét keletkezési helyén, a házaknál veszik fel a hulladékot úgy, hogy ez a szemetelőknek semmibe sem kerül. A megoldás kényelmes a kairóiaknak, akik így válogatás és mindenféle erőfeszítés nélkül szabadulhatnak meg a szeméttől, és versenyelőny a zabbleeneknek. A fentebb is említett, szamár vontatta, esetenként gyalogos szemétszállítást sok szűk utcában, nehezen megközelíthető településrészen csak ők tudják megoldani.
Közösség
A zabbaleenek zárt közösséget alkotnak, ahová és ahonnan alig van átjárás. Kihelyezett rendőrség nincs, viszont az ittenieknek maguk választotta vezetésük van, és az utóbbi évtizedekben egyfajta infrastruktúra is kialakult a szemétkupacok között. Mára van iskola (az RT dokumentumfilmjének egyik megszólalója például az iskola egyik pedagógusa), és a férfiak a többi kairói családfőhöz hasonlóan kávézókban vezetnek le esténként. A telepen sertést is vágnak, húst is értékesítenek felfoghatatlan higiénés viszonyok között. Tartós anyagból csak a hetvenes évek végén kezdtek építkezni (korábban az üresen álló épületeket foglalták el, vagy hulladékból tákoltak lakhelyet maguknak), az ekkor alapított sziklatemplom viszont már olyan erős identitásképző és megtartó erővel bírt, amire már jobban alapozhattak.
Bár alapvetően a negyvenes években idetelepült emberek leszármazottai ők (kopt keresztényekként egyébként a legősibb időkig visszavezetik a családfájukat – a kopt szó azokat az egyiptomiakat jelölte eredetileg, akiket maga Márk térített meg), az egyiptomiakat sújtó gazdasági nehézségek miatt muszlimokkal is gyarapodott a közösség. A dokumentumfilm egyik megszólalója például buszsofőrként dolgozott korábban, a turizmus csúcsidőszakában szállodától látványosságig szállította a városnézőket. A megroppant ágazatból munkanélkülivé válva végül itt kötött ki.
Az itt élők számára az életforma része az egyébként is erős azonosságtudatuknak. Bár a nyilatkozó szülők azért is dolgoznak, hogy gyerekeiknek tisztább jövőt biztosítanak majd, a srácok nagyon hamar részesei lesznek a szemétgyűjtő mindennapoknak.
Módszerek
Összehasonlító elemzések alapján a zabbaleenek feldolgozó módszerei sokkal hatékonyabbak, mint más, modern szisztémák. Ők az általuk begyűjtött hulladék 80 (egyes források szerint akár 90) százalékát tudják hasznosítani, szemben a nyugati országokban jellemző 20-30 százalékos aránnyal.
Elképesztő mennyiségű, napi mintegy 3000-5000 tonnányi szemetet formálnak át, és a hulladékfeldolgozás munkahelyeket is teremt. Egy tonna hulladék körülbelül 12 embernek ad munkát naponta a szállítástól a feldolgozáson át az értékesítésig.
A zabbaleenek az elmúlt évtizedekben ráadásul nagyon sokat invesztáltak módszereik és eszközeik fejlesztésébe. Kisteherautókat, műanyag-granuláló, papírtömörítő készülékeket, illetve a fémhulladék átalakításához használható eszközöket vásároltak, képezték magukat. Ma is napi 10-12 órát dolgoznak a hét hat napján.
Hulladékfeldolgozási rendszerük az alábbi pilléreken nyugszik:
- Gyűjtés
A munkafolyamatokat felosztják nők és férfiak között, a begyűjtés elsősorban a férfiak és a fiúgyerekek dolga. A gyűjtőtúra hajnalban indul, vannak, akik gyalogszerrel, a legtöbben szamár vontatta kiskocsikkal, néhányan kisteherautóval vágnak neki Kairó szegényebb negyedeinek (a peremterületeken élőkként csak a külső kerületek szemetéhez van hozzáférésük), hogy összegyűjtsék a házak elé ömlesztve kitett hulladékot.
- Válogatás
A családok a reggeli órákban már várják a visszatérő férfiakat, a hulladékválogatásban már mind együtt dolgoznak. A válogatás első lépésében azokat a holmikat különítik el, amelyeket jelen állapotukban vagy kis módosítással még lehet használni, illetve még eladható portékának tűnnek. Ezután összesen 16 csoportba válogatják szét a hulladékot.
- Feldolgozás
A szerves hulladékért az asszonyok felelnek, az ételmaradékok, konyhai hulladékok a disznóknak szolgálnak majd táplálékul. A szennyezett műanyagokat megtisztítják és típusok szerint csoportosítva eladják, vagy ismét műanyagokat (például a szemétgyűjtésre és szállításra alkalmas óriási zsákokat) készítenek belőlük.
A fémeket az erre szakosodott családok szintén újra tudják hasznosítani: edényeket készítenek belőlük például. A műanyaghulladék feldolgozása olyan sikeres, hogy az így keletkezett újraplasztikot például már Kínába is tudták „exportálni”. A zabbeleenek egy része nem a feldolgozásban, hanem a közvetítésben, üzletkötésben ügyes, a hatékony feldolgozás semmit sem érne, ha nem lenne piaca az újrahasznosításra kész alapanyagoknak is.
Jellemző, hogy a kairói kormány a főváros hulladékhelyzetének normalizálására spanyol és olasz cégekkel szerződött, de ezek a vállalatok jóval kevésbé voltak effektívek, mint a zabbaleenek módszerei.
- Malacok
A sertések kulcsszerepet töltenek be az újrahasznosítási folyamatban. Sajátos módon szimbolizálják a zabbaleenek kívülállóságát is, mert a muszlimok számára nemcsak a sertéshús fogyasztása, de az itteniek sertésközeli életmódja is elfogadhatatlan. A H1N1 vírus kapcsán fellobbanó aggodalmak kapcsán 2009-ben a disznóik elpusztítására szólította fel a kairói kormány az ittenieket, de hamar ismét tarthatták az állatot, mert az el nem tüntetett szerves hulladék sokkal nagyobb járványügyi kockázattal járt a fővárosban. Az extra hatékony hulladékhasznosítási ráta kulcsa éppen a sertéstartás: az állatok nélkül még a zabbaleenek se tudnak mit kezdeni az ételmaradékkal.
Körülmények
Bármennyire is prosperál a feldolgozóipar, a zabbeleenek mindennapjaikat méltatlan körülmények között, magukra utalva élik. Bár a helyzet valamivel jobb, mint például a hetvenes években volt (a mindenféléből összetákolt épületek között gyakran volt tűz, illetve részben a rossz higiénés viszonyok miatt szinte középkori szintű volt a csecsemőhalandóság (1000 születésre 240 csecsemőhalál jutott)), ma is nagyon rosszak az itt élők egészségügyi mutatói.
A filmben megszólaló pedagógus úgy fogalmaz,
50-60 évet élünk, aztán meghalunk,
és még ma is jóval több csecsemő hal meg itt, mint akár Kairó belsőbb részeiben. Az itteniekre sajátos fatalizmus, egyfajta „valamiben meg kell halni” attitűd jellemző. A szemétben turkálva nemcsak piszkos, de fertőző holmik és veszélyes hulladékok között is dolgoznak, sokszor megsérülnek, nagyon sokan kapnak tetanuszfertőzést. A videóban szereplő egyik férfi büszkén sorolja harci sérüléseit, miközben épp fecskendők között szelektál.
Jövő
Nem tudni, meddig maradhat fenn mai formájában ez a közösség. És nemcsak azért, mert egyre többen látnak rá az itt élők életére, és mert egyre többször fogalmazódik meg az itteniekben is, hogy jó lenne máshol vagy máshogyan élni. 2009 óta működik például a Zabbaleen Trust nevű szervezet, ami az itt élő nőknek próbál segíteni azzal, hogy az újrahasznosítás tisztább és higiénikusabb alternatíváit kínálja a számukra. Az asszonyok által szőtt táskák és textilek eladásával legalább néhányuknak nem kell majd a szemétben turkálnia.
De a váltás nem biztos, hogy csak lehetőség, hanem egy idő után kényszer is lesz. A kairói vezetés hosszú idő óta próbál megoldást találni a fővárosban uralkodó szemétkáoszra. A hulladék mintegy egyharmadát feldolgozó zabbaleenek nem tudják maguk megoldani a szemétkérdést. Egyelőre úgy tűnik, Kairó lakossága még nincs „kész” a szelektív vagy legalább részben tudatos hulladékgazdálkodásra, és ezért nem lehet egy az egyben átvenni a máshol már bevált szisztémákat.
A zabbaleen ép azokból a szegényebb negyedekből gyűjti össze a hulladékot, ahol az emberek még keveset tudnak a hulladék környezeti hatásairól, és nem igazán alakult ki még igényük a váltásra. A legújabb állami kezdeményezés keretében most pénzt kaphatnak a megtisztított és leválogatott szemetükért azok, akik veszik a fáradságot, hogy elvigyék azt a hulladékgyűjtő kioszkokhoz.
Egyelőre nem tudni, mennyire válik be hosszú távon ez a terv, de a zabbaleenek közössége már aggódik, hogy megélhetésük megy majd rá a dologra. Nekik nagyon nem jönne jól, ha a kairóiak megtanulnának a szemetükkel bánni, hisz érthető módon féltik a szemét között élve, nagy nehezen szerzett moratóriumot, még ha megbélyezettséggel jár is. Nekik nincs más, amiből megélhetnének.
És ha már megélhetés. Még ha a zabbaleenek kicsiben is utaznak, a hulladékban óriási pénz van. Kairó megroggyant gazdasági viszonyai mellett biztos, hogy előbb-utóbb lesz olyan nem zabbaleen is, aki le fog érte hajolni.
