Az indianapolisbeli Regenstrief Institute munkatársai – kiknek kutatását a News Medical szemlézi – szerint a fentebb említett, első látásra nehezen felismerhető panaszok esetében a helyes gyógymód kulcsa gyakran a betegekkel való párbeszédben rejlik, mely sok esetben hiányzik az orvosok eszköztárából. A páciensek belefáradtak abba, hogy rutinkérdésekre kell automatikus válaszokat adniuk, és unalmas kérdőíveket kitölteniük, melyet talán az orvos el sem olvas. Megértik, hogy az orvosok túlterheltek, és rajtuk kívül rengeteg beteget kell még ellátniuk, de senki sem szereti, ha pusztán egy számként tekintenek rá.
Egy kis odafigyelés szükséges
A Quality of Life Research hasábjain megjelent tanulmányukban az intézet kutatói szerint a betegek akkor szeretik megosztani problémáikat orvosaikkal, ha úgy érzik, azok ténylegesen foglalkoznak velük, nem csak átfutják a kérdőívekre adott válaszaikat (hazánkkal ellentétben az Egyesült Államokban bevett szokás, hogy a háziorvosok papír alapú kérdőíveken kérik ki betegeik panaszait).
Dr. Kurt Kroenke, a kutatás vezetője szerint az is alapvető hiba, hogy a páciensek által jelentett tünetek nem kerülnek fel automatikusan azok elektronikus kórlapjára (az ún. elektronikuskórlap-rendszer (EMR) szintén egy amerikai sajátosság). Az amerikai egészségügyi rendszer rengeteg dollárt költ a különböző laborvizsgálatokra évente, de eközben elfelejti feldolgozni a betegek saját beszámolóját arról, hogy tulajdonképpen mi is a panaszuk.
Dr. Kroenke nemzetközi szaktekintélynek számít az orvos-beteg párbeszéd és a tünetdiagnosztika kutatásában. Fő vizsgálati területe a különböző mentális betegségek, például a depresszió és a szorongás tüneteinek felismerése, melyek nem szembetűnőek, ezáltal nehéz őket a páciensekkel való behatóbb kommunikáció nélkül felismerni. A professzor azt állítja, az orvosok többségének fogalma sincs róla, hogyan beszélje meg betegeivel azok panaszait, egy részük pedig meg sem próbálja, lévén úgy véli, hogy így is van épp elég más dolga.
Jelen kutatásuk során Kroenke és munkatársai huszonhárom, 24 és 77 év közötti, a fentebb említett problémákkal küzdő pácienst kérdeztek meg, mondják el véleményüket az Államokban használt, formális és egységesített írásbeli, illetve online tünetbeszámoló kérdőív rendszeréről. Az egyik interjúalany szerint akkor működőképes egy ilyen rendszer, ha az orvosok minden beteg panaszait egyénileg átolvasva megpróbálnak azokra megoldást találni. De amíg különösebb áttekintés nélkül továbbítják őket központi feldolgozásra, a páciensek úgy érzik, pusztán fogaskerekek egy személytelen láncolatban.
Egy másik megkérdezett szerint fontos, hogy az orvosok rákérdezzenek, illetve rámutassanak a problémákra. Úgy véli, hogy saját magától senki sem gondol bele, mennyire ideges vagy mennyire szorong, amíg valaki nem szembesíti őt ezzel. Egy harmadik válaszadó szintén úgy véli, a legfontosabb motiváló tényező az lenne, ha az orvos nem csupán átolvasná a papírra vésett válaszait, hanem elkezdene kérdéseket feltenni, érdeklődést mutatni a saját magán észlelt tünetekkel kapcsolatban.
Nem csak az orvos tehet róla
Kroenke professzor szerint azonban nem szabad csupán az orvosokat hibáztatni. Az egészségügyi rendszernek nagyobb hangsúlyt kéne fektetnie a betegekkel való párbeszéd oktatására, illetve megfelelő stratégiákat kidolgoznia arra, miként diagnosztizálják sikerrel a háziorvosok a különböző, első látásra nem szembetűnő, de a háttérben ott lappangó mentális betegségeket. A kutató úgy gondolja, a kulcs az odafigyelésben rejlik.
A páciensek érezzék úgy, hogy törődnek velük, hogy meghallgatják őket.
Egy kis plusz időt kell rájuk fordítani, és máris jobban otthon érzik magukat a rendelőben.
