Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns a biztos felépülésre törekszik, szerinte ennek kulcsa a teljes szermentesség. Mégis sokan keresik meg azzal, hogy tanítsa meg őket a társasági ivásra, drogozásra.
Szenvedélybeteg segítő szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben. Új cikkéből kiderül, miért játék a tűzzel minden alkalom, amikor egy függő újra használ.
Sok kliensem keres meg azzal, hogy miután alkoholistává vagy drogfüggővé vált, tanítsam meg újra szociálisan fogyasztani. Az emberek nagy része alapvetően képes a szociális fogyasztásra, vagyis a társasági ivásra, drogozásra, de én, aki függővé váltam, nem. Szerintem azzal semmi baj nincsen, ha valaki időnként iszik vagy használ valami drogot rekreációs céllal, mindaddig, amíg nem válik függővé.
A gond azzal van, aki függőként akarja ezt az alkalmankénti használatot kivitelezni, ez számomra olyan, mintha a kört szeretné négyszögesíteni. Ezért találom nagyon kártékonynak, és leszek nagyon ideges, amikor arról hallok, hogy a terapeuta meg akarja tanítani például az alkoholfüggőggő kliensét a mértékletes ivásra. Nonszensz! Aki ezt mondja, a kliense életével játszik!
Hozzám függők egész sora jön azzal, hogy korábban segítők, orvosok erre akarták őket “megtanítani”, nyilvánvalóan eredménytelenül. Egyiküknek például azt ígérte a korábbi pszichiátere, hogy mire végére érnek a gyógyszeres terápiának, majd fog tudni szociálisan inni, pont úgy, mint maga az orvos, aki kitárta neki a piával teli hűtőjét. Persze, tudom, hogy a teljes absztinencia elfogadására meg kell érni, nem jön ez azonnal, ahogyan a kliens segítséget kér, sokan még nem a legalján, hanem éppen az elején vannak ennek az útnak. Ám mindezek ellenére a konzultációink absztinencia orientáltságúak.
Az a jó hírem, hogy nem kell mindenkinek hajléktalanná válnia ahhoz, hogy leálljon, mindenkinek egyéni a mélypontja, vannak, akiknek ez korábban is sikerül anélkül, hogy elvesztenének mindent. Erre meg kell érni, sokan vannak, akiknek innen, az első konzultációtól indul a kísérletezés, gyakran hosszú ideig, egészen addig, míg képesek elfogadni, hogy nem működik számukra a szociális fogyasztás, bármennyire is akarják. És ha működik is ideig-óráig, az is aránytalanul nagy erőfeszítéseket igényel, sok kudarccal, szívással fűszerezve. Vannak, akik az egész életüket ennek a kísérletezésnek szentelik.
Vannak, akik még ebben az életben kijózanodnak, és sajnos vannak, akiknek ez csak a halállal jön el. Nem mondom, hogy nem irigylem azokat, akik megihatnak nyáron egy hideg, gyöngyöző sört, erről az érzésről írtam már korábban, de tudom, hogy nekem ez a vonat már elment.
Ittam, drogoztam már eleget ahhoz, hogy ne engedjek a csábításnak.
Sok kliensem kérdezi megdöbbenve: hogyan fogok akkor majd egy menő Michelin-csillagos étteremben valami egészen különleges dolgot enni, ami csakis avval a minimum hatszáz éves, külön ehhez az ételhez erjesztett borral élvezhető???!!! Hogyan???
Aki még ezen töri a fejét, az nem ivott eleget
Vannak dolgok, amiket egész egyszerűen el kell engedni ahhoz, hogy egy sokkal jobb, új életet nyerjünk. És mi lesz akkor szilveszterkor? És Karácsonykor? És nyáron a strandon se? Pedig akkor gyorsan kiizzadom…Hogyan fogok úgy táncolni menni? Meg sem merek szólalni józanul társaságban… Na, ezek azok a képességek, amiket a józanodás során el kell sajátítani, meg kell tanulni.
Egyik kliensemnek sosem ment a társasági ivás
"Bár a szívem mélyén az első berúgásomtól fogva tudtam, én nem tudok úgy inni, mint mások, nem tudok megállni a szalonspiccnél, a jókedvű mámornál, vagy 20 éven át kísérleteztem vele, mindig kudarccal. Amikor pedig ritkán sikerült, annál rosszabb volt, mert végre elhittem, lám, nekem is megy úgy, mint másoknak!
Ahhoz, hogy ivás terén más vagyok, mint mások, csúfos berúgások, megszégyenülések és megalázó helyzetek szegélyezték gyászos utamat. Minden buliba úgy mentem el, hogy szentül megfogadtam magamnak és másoknak is, ezúttal nem járok úgy, mint legutóbb, amikor öntudatlanul kellett hazaszállítani, és ezen helyzetek permutációi. Képtelen voltam elfogadni a helyzetem, és azt, hogy valami nekem nem megy az életben: ez a valami a társasági ivás" - mondja.
Emberek egész életeket végigkísérleteznek, mert képtelenek belátni, hogy csak azt az első kortyot nem szabadna meginniuk. Miért csinálják ezt? Szerintem azért, mert még inni akarnak. Még nem élték át azt a teljes tehetetlenséget, amiről a 12 lépéses anonim csoportok első lépése szól: beismertük, hogy tehetetlenek voltunk a függőségünkkel szemben szemben és életünk irányíthatatlanná vált.
Otthon szeretem kiütni magam
“Az a típusú alkoholista vagyok, akiről az ismerősei nem nagyon sejtették, hogy problémái vannak" - mondta egy másik kliensem. "Otthon szeretem kiütni magam, amikor senki nem látja; akkor viszont addig iszom, amíg bele nem hullok valami végtelen sötétségbe, ahol nincsenek érzések, fájdalmak, gondolatok. Amíg absztinenciát nem fogadtam, pár évig próbálkoztam azzal, hogy otthon nem iszom, csak társaságban, mert a szégyen és a megfelelési kényszer miatt úgysem fogom kiütni magam mások előtt. Ez a stratégia mindig bedőlt, mert az az egy-két pohár, amit másokkal ittam, mindig pontosan elég volt ahhoz, hogy megérezzem a bódulatot, és újra sóvárogjak önmagam teljes kiütésére.
Így egy-egy ilyen közös ivászat után pár nappal újra betoltam egy teljes üveg bort otthon egyedül, aztán két nap múlva is, és így tovább. A közös ivászatok azért voltak veszélyesek rám nézve, mert megszüntették az éberségemet és azt az illúziót adta, mintha lenne kontrollom az alkoholfogyasztásom felett, miközben már réges-rég nem volt. Úgy érzem, hogy csak a teljes józanság segít abban, hogy a fájdalmaimat és a traumáimat teljesen tiszta fejjel és tudatosan át tudjam élni és azokból megtanuljam kivenni az értékeket, a tanulságokat és az erőt".
Úgy látom, azok a leginkább elutasítóak a teljes absztinenciával, akik nem gépszíjas, kontrollvesztett ivók, nem napi szinten fogyasztanak. Ők azok, akik igen hosszú időket is képesek kihagyni, és ezalatt az eltökéltség erőteljesen csökken, amit még brutálisabb visszaesés követ. Az számomra a nehézség, hogy amit erről a betegségről tudok, az az én tudásom, nem a kliens saját megélése. Amíg ezt nem érzi át, addig nehéz azt magáévá tenni.
Konzultációs munkám során a biztos felépülésre törekszem, ennek kulcsa pedig a teljes szermentesség. Lehet, hogy a függők egy bizonyos ezreléke képes később a szociális szerfogyasztásra, - most abba bele se akarok menni, mekkora áron, mert minden ilyen alkalom játék a tűzzel - nekem viszont az a dolgom, célom, hogy a klienseimnek a lehető legbiztonságosabb utat mutassam meg.
Aki nem veszi be az első adagot, nem issza meg az első kortyot, az egész biztosan nem esik vissza!
Hiszen ki szeretné, ha olyan műtétet javasolna neki az orvos a 100%-ban biztos, ám bizonyos lemondásokkal járó megoldás helyett, ami némely ezreléknek összejön, és nekik kicsit jobb lesz, mint a többi hasonszőrűnek, ám majd mindenki más viszont belehal, ha nem jön össze?
Számomra a munkám során fontos hogy a másik fejlődési szintjének megfelelő útmutatást és segítséget sikerüljön megtalálnom, megadnom, nem erőltethetem rá a saját igazságom, nem válaszolhatom meg azt a kérdést, amit ő még nem tett fel.
