Hogyan lát egy drogos minket, dolgozó, gyereket nevlő, munkába rohanó embereket? Mit gondol rólunk, az életünkről akkor, amikor már szabadulna a drogtól? És mi köze ennek az egésznek a felelősségvállaláshoz? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.

Én tudtam, hogy kell élni. De tévedtem. 

Korábban, az aktív drogozás elején azt hittem, én más, kicsit különlegesebb vagyok. Én tudom, mi az igazi élet. Az anyagozás elején élveztem, hogy másként élek, mint az átlagemberek, az én életem cseppet sem unalmas, más, mint akik csinálják a napi rutint, felkelnek, dolgozni mennek, tanulnak, helytállnak a munkahelyen, gyereket nevelnek. (Rabszolgák). Kárörvendően, enyhe megvetéssel néztem, ahogyan álmos arccal ülnek, mint zombik a hajnali metrón munkába sietve. Én nem. Én valami éjszakai tivornyából tartok épp hazafelé mosolyogva, még pörögve a speedtől. Csak semmi felelősség, én drogos vagyok!

Évekkel később eljött az idő, amikor már sóvárogtam az után az élet után... Ekkor már irigykedve néztem azokat az embereket, akik gyerekeket, meg kutyákat sétáltatnak, meg álmos fejjel, mint zombik dolgozni mennek, és én hiába jöttem haza valami partiból, hajnali hatkor, csak üresség, haszontalanság, céltalanság volt... Éreztem, hogy valaminek menthetetlenül vége… Beütött egy érzés: baszd meg, azért ezek valamit tudnak! Vannak céljaik, van miért felkelniük, tudnak valamit, amit én nem… Ők az igazi hősök. Megint egy elcseszett este, és megint magányosan ballagok hazafelé totál reménytelenül, és megint nullának érzem magam és megint az jár a fejemben, hogy tuti, hogy sose lesz senkim, nyomorultként fogok egyedül megdögleni, és még a síromat sem fogja senki meglocsolni. És nincsen semmi reményem arra, hogy ebből valaha ki tudjak jönni…

„Kár érte, pedig annyira okos fiú volt…”

Akkoriban már nem tudtam - nem hogy egy napot, de akár még két órát se - józannak maradni. A rendszeresség, a munka meg a tanulás és egyéb földi hívságok meg egyenesen az elérhetetlen kategóriát képviselték akkor. Értéktelennek tartottam magam. Nem számított mi van velem, sem az, hogy mi van másokkal. A rehabilitációba a szükség hajtott, nem a felelősségvállalás iránti felfokozott vágyakozás.

Évekkel később, kijózanodva, már a felépülésben, az irány a felelőtlenségből a felelősségvállalás irányába tart. Ez nem könnyű életfeladat, ám tanulható. Úgy tapasztalom, hogy a felelősség elhárítása a felépülésben jelentősen veszélyeztető a józanságra. Korábban azt gondoltam, hogy amit csinálok, avval csak magamnak ártok, senkinek semmi köze hozzá! Ez egyáltalán nem így van, hiszen majdnem minden függőnek vannak szerettei, hozzátartozói, akik aggódnak érte, szenvednek miatta. Ezért ez nagyon önző gondolatnak tartom. Most látom, mennyi embernek okoztam evvel bajt, szomorúságot.

A felelősségvállalás szexi 

A felépülés során a felelősségvállalás nem egyik napról a másikra történik, kifejezetten lassú és gyakran gyötrelmes feladat. Eleinte sokszor a kényszer szüli, ám később rá lehet kapni az ízére. Idővel kiderül pl., hogy jobb becsületesen élni, mint a következő házkutatás miatti csengőfrászban élni, ami a droghasználat és terjesztés egyenes velejárója.

“... Az elején sokszor csak azért tartottam be normákat, mert féltem a következményektől. Gyakran még mindig beugrik, milyen jó lenne lenyúlni ezt-azt, de már nem teszem…”

A kitisztulással ideje elfogadni az életet annak feltételeivel. Nem lehet mindig jól érezni magunkat. Érdemes tanulni, fejlődni. A felelősség felvállalása sok különféle formában tud megnyilvánulni, erre hoztam pár személyes és kliensektől hallott pozitív és negatív példát a könnyebb érthetőség kedvéért.

Jöjjenek a negatív példák

„Mindig nehezen léptem ki tartósan rossz kapcsolatokból, nem használok, de most is egy ilyenben vagyok…”

„Nehezen szakadok le a szüleimről, akik finanszíroznak, ami elkényelmesít, ám közben elvárásokat támasztanak felém, ezért haragszom magamra és persze tudat alatt rájuk is... Tudom, mit kéne tennem, de még nem vagyok képes rá…”

„A pénzbeosztás? Régen a számlák befizetésével is gondjaim voltak, most hogy tiszta vagyok és jól keresek, nem érzem a pénzt, költekezem. Azonnali kielégülést okoz…”

„Nincs bejelentett munkám, utálom most is a kötöttségeket…”

Na meg a pozitívak

"A felépülésben fontossá válok saját magam számára és mások számára is, olyanoknak is, akikért felelősséggel tartozom. Ma már a gyerekem miatt sem tehetem meg, hogy nem figyelek magamra, szüksége lesz majd az apjára. Nem mindegy, milyen példát mutatok neki."

"Felelős vagyok az egészségemért, most már fontos a számomra, eddig pusztítottam magam, most igyekszem egészségesebben élni. Figyelek a súlyomra, szeretnék magamnak és a páromnak is tetszeni. Figyelek a vérnyomásomra. Sokszor magamat gyógyítottam, amikor hosszabb ideje rendben volt, az orvos javaslata ellenére elhagytam a vérnyomáscsökkentőt. „Én majd tudom, nekem mi a jó”. Most betartom a javaslatokat."

"Megjelenek az éves szűrővizsgálatokon. Nem mondom már, hogy én nem számítok, nekem már úgyis mindegy.”

"Sportolok. Napi szükségletté vált a testmozgás. Felépülésem mostani szakaszában már igyekszem nem túlzásba vinni a sportolást, régebben nagyon szétcsaptam magam reggelente a sporttal, és hazavágtam vele magam a nap hátralévő részére, utána a fáradtságtól csak kornyadoztam."

"Figyelek a józanságomra, nem hagyom abba a gyűlésre járást."

"Rendszeresen táplálkozom."

"Figyelek arra, hogy legyen „énidőm”, magamra fordított időm, ami csak az enyém, ilyenkor töltődöm."

"Dolgozom, bejelentett, adózott munkahelyem van. Nem fog senki sem eltartani, nem élősködhetek másokon, mint régen tettem."

"Akkor sírok, kritizálok, hogy nem jár, vagy koszos a villamos, ha megvettem rá a jegyet. Régen úgy voltam, minek vegyek, úgyis koszos, vagy egyáltalán nem akartam venni, hisz úgyse bukom le, vagy úgyse tudják rajtam behajtani."

"Most úgy gondolom, akkor szidhatom az adórendszert, ha befizetem adót. És most befizetem. Korábban nem adóztam, de az elvárásaim nagyok voltak."

"Ügyvéd létemre gyakran vezettem ittasan, most ott tartok, hogy biztonsági öv nélkül még a sarokig sem megyek el."

"Nem tehetem meg, hogy halogatom a dolgaim, gyakran ez volt korábban a visszaeséseim egyik oka…"

"Parkolás: most megnézem, hogy hová parkolok, befizetem a parkolócetliket, régen tonnaszámra gyűjtöttem, leszartam, úgyse tudták rajtam behajtani."

"Törekszem bejelentett munkahelyre, gondolnom kell a jövőmre is, talán leszek még én is nyugdíjas."

"Fizetem az egészségbiztosítást, gondolok arra, mi lesz velem, ha lebetegszem."

"Visszafizetem a kapott kölcsönt, takarékoskodom, igyekszem nem máról holnapra élni, mint anno, gondolnom kell a saját öregkoromra és a gyerekeimre is."

"Igyekszem a kapcsolatból nem egyből kiugrani, mint régen az első nehézségek után. Nem tudom, milyen a jó kapcsolat, mivel diszfunkcionális családból jövök..."

Jó hír, saját tapasztalat, hogy a felépülés során vállalt felelősségek és az önértékelés növekedésével általában csökken a használat iránti késztetés.