24 hét: kemény film az abortuszról, ítélkezés nélkül

Rég éreztem úgy egy film háromnegyedénél, hogy most bizony kurvára felállok és kimegyek a teremből. És nem azért, mert a 24 hét rossz film volna: nagyon is jó film, csak épp érzelmileg az elviselhetetlenségig felkavarja a nézőjét. Anne Zohra Berrached rendezőnő legújabb, dokumentarista játékfilmjében mindent megtett, hogy bevonódjunk a film alapkérdésének dilemmájába: a szülők megtartsanak-e egy súlyosan beteg magzatot, vagy éljenek a kései abortusz lehetőségével?

A film nem is lehetne aktuálisabb, hiszen Lengyelországban az elmúlt napok tüntetései és a látszólagos enyhülés után a kormány most mégis úgy döntött, nem veszi figyelembe a nők alapvető szabadságjogait, és kiterjesztik az abortusztörvény szigorítását, így a jövőben mind a nemi erőszakból fogant, mind a súlyosan beteg, akár életképtelen magzatokat is világra kell hozni. Ennek fényében nem meglepő, hogy a film fogadtatása – témájából adódóan – is igen vegyes, az erősen keresztény országokban pedig egyenesen heves vitákat váltott ki. A pozitív szakmai kritikák mellett többen túl provokatívnak találták mind az alkotást, mind a témaválasztást, sőt volt olyan kritika, ami egyenesen magzatelhajtós reklámfilmként emlegette (utóbbi erős túlzás, sőt, egyenesen tévedés: már csak azért is, mert a magzatelhajtás illegális terhességmegszakítást jelent, ami a filmben vázolt történetre egyáltalán nem igaz).

Berrached ráadásul – sok abortusz témájú filmmel ellentétben – képes arra, hogy ne akarjon érvelni a beavatkozás ellen vagy mellett, egyszerűen csak ítélkezés nélkül tárja fel az abortuszkérdés egyik legsötétebb szürke zónáját. A rendező a film bemutatóján úgy fogalmazott:  “Az volt a célunk, hogy bemutassuk, milyen szenvedésen mennek át a nők egy ilyen lépés választásakor. Láttatni akartuk, milyen nehézségekkel és fájdalmakkal jár a döntés meghozatala, amit éppen ezért tiszteletben kell tartani és el kell fogadni”.

A történet főszereplője, a sikeres stand-up komikus, Astrid (Julia Jentsch) és férje, Marcus (Bjarne Mädel) második közös gyermeküket várják. A film már-már csöpögően bájos családi filmként indul, de ez az idill egy csapásra szertefoszlik, miután egy rutinvizsgálat 98%-kos bizonyossággal kimutatja, hogy fiuk Down-szindrómával fog megszületni. Az orvosok tájékoztatják őket a lehetőségekről, így a kései abortuszt is megemlítik nekik. Itt kezdődik a szülők kálváriája, és a rendezői, operatőri, színészi munkának köszönhetően mi sem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól.

De ez is volt a terv, az érzékenyítés.

Ehhez elengedhetetlen volt, hogy a film minden szempontból hiteles legyen, így a rendező és a forgatókönyvíró nemcsak alapos kutatómunkába mélyedt a témával kapcsolatban, de úgy döntöttek, hogy az egészségügyi dolgozókat igazi orvosok és szülésznők fogják alakítani a filmben. Hogy minden kérdésre választ kapjanak, nemcsak a területen dolgozó szakemberekkel interjúztak, hanem megkerestek olyan párokat is, akik a beavatkozás mellett döntöttek.

Igazolja a téma körüli hallgatást és tabukat, hogy csak két pár volt hajlandó beszélni az átélt élményekről, még ott, Németországban is, ahol a nők 90%-a dönt ilyen esetekben a terhesség megszakítása mellett. A hallgatás pedig, ami leginkább a társadalom ítélkező attitűdjétől való félelemből fakad, megnehezíti lelki gyógyulást. A szakemberek szerint ugyanis támogató környezet nélkül a beavatkozás súlyos pszichés károkat okozhat a nőknél, hiszen óriási veszteség éri őket, amit ugyanúgy fel kell dolgozniuk, mint egy természetes vetélés esetében. Ez pedig nem könnyű, tekintve, hogy a terhesség ebben a trimeszterében a kismama már érzi a magzatmozgásokat, már látta a babát ultrahangon és elkezdett hozzá érzelmileg is kötődni. A rendező és a forgatókönyvíró ezeket a részleteket sem hagyja ki, és alaposságuknak köszönhetően nem nagyon találunk a filmben olyan jelenetet, amely ne reflektálna valamilyen módon a kérdés összetettségére. És pont ezek a részletek, apró jelenetek mutatják be csak igazán a döntéshez vezető út mélységeit.

Ami eleinte úgy tűnik, nem is a főszereplők útja, hisz a sokkoló hír után Astrid és Marcus elvetik az abortusz lehetőségét, és inkább felkészülnek egy Downos baba felnevelésére. Rálátást szeretnének kapni, mit jelent ha valaki Down-szindrómával születik, szeretnének kellően felkészültek lenni, mire a második gyermekük megérkezik. Ennek jegyében, egyfajta "ismerkedési" gesztusként közös kislányukkal, Lelével elmennek Down-szindrómás fiatalok délutáni énekórájára. A találkozás után csak megerősödik bennük az elhatározás, hogy megtartják a babát ,és ezt meg is osztják a családjukkal, barátaikkal. Az első meglepetés akkor éri őket, amikor kiderül számukra, hogy nem mindenki döntene így a helyükben. 

,,Mert gusztustalan!"

Kiabálja Astrid babysittere a film egyik legerősebb jelenetében, amikor azt kérdezik tőle, miért nem akar segédkezni a szülés után a baba körül. A szülők legnagyobb döbbenetére erre az öt éves Lele is rátromfol és kimondja: ő bizony egyáltalán nem akar fogyatékos kistestvért. Nem hiába ez az egyik legfontosabb momentum az alkotásban, hiszen pár percben sűrítve jelenik meg a döntés számos aspektusa: például az, milyen hatással van ránk a szűkebb és tágabb környezet reakciója; milyen könnyedén ítélkezünk; vagy hogy épp miként feledkezünk meg arról, hogy a pár éves gyerek sok mindent megért a körülötte zajló eseményekből.

Mire mindenki elfogadja az új, Down-szindrómás családtag érkezését, egy újabb orvosi eredmény ismét felborít mindent. Az ultrahangvizsgálat ugyanis kimutatja, hogy a magzat szíve súlyos rendellenességgel fejlődik, ezért a születés után egy héttel azonnal meg is kellene műteni az újszülöttet, és még ha ez sikeres lesz is, a kisfiú egész életében orvosi kezelésre fog szorulni.

A dilemmák így újrakezdődnek, és a szülők itt már egyértelműen külön pályára kerülnek: Marcus továbbra is szeretné vállalni a gyereket, Astrid viszont egyre inkább hajlik arra, hogy ilyen nehézségekkel terhelve már inkább az abortusz mellett döntsön. A néző pedig feszengve úgy érzi, leginkább szabadulni akar ennek a döntésnek a végignézésétől. Mert a filmvásznon történő események különösen kiélezik  a témával kapcsolatos percepciókat, behatásokat, érzelmeket, amelyekkel a 102 perc alatt kénytelenek vagyunk szembenézni. 

,,Az írásnál kiemelt feladatnak tartottam, hogy mindkét helyzetet meg lehessen érteni, mindkét szereplővel, a baba megtartása mellett érvelő Marcusszal és a magzat elvetetése felé hajló Astriddal is azonosulhasson a néző" – hangsúlyozza a forgatókönyvíró, és ezzel jól sarokba is szorítja a nézőt, hiszen a film végére mi is döntésre kényszerülünk. Erre a szorongató érzésre csak ráerősít Jensch hiteles játéka és azok a jelenetek, amikor a főszereplő kinéz a kamerába, szinte nekünk szegezve a kérdést:

Te mit tennél a helyemben?

Nem mintha mások a tanácsa, véleménye, vagy a lehetőségek mérlegelése sokat segítene, mert ahogy a szülésznő is megmondja Astridnak a beavatkozás előtt: "Ez a döntés csak az öné, és ezért senki sem ítélheti el!".

Németországban ezt a döntést kizárólag az anya joga meghozni, és jóformán akár az első fájásokig meg is van lehetősége a beavatkozásra. Érthető, hogy Marcus, aki az utolsó pillanatig a gyerek megtartása mellett érvel, egy ponton össze is omlik, hisz nehéz is elképzelni egy párkapcsolatban, hogy egy olyan helyzet után, amiben az egyik fél a teljes tehetetlenségbe kényszerül, a jövőben képes legyen úgy nézni a másikra, hogy közben ne jusson eszébe, ő másként döntött volna. Különösen, ha az a közös magzat megtartása vagy abortálása.

Teljesen érthető, hogy a film végén úgy érezzük magunkat, mint akit lelkileg megerőszakoltak, de ez is volt a cél.  A film pont attól olyan erős, hogy a néző számára olyan kényelmetlenül intim közelségbe hozza a szereplők lelki vívódásait, amit eddig más abortuszdrámától még nem nagyon láttunk. Pláne nem ítélkezés nélkül. Pláne nem most, amikor itt, a 21. századi Európa közepén úgy tűnik, létezni fog olyan ország, ahol a nőktől ezt az alapvető döntési jogot is megtagadják.