A Jurányi Inkubátorház idei évadnyitó előadása Bodó Viktor rendezésében az Egy őrült naplója, Keresztes Tamással a főszerepben. Elég komoly húzónevek, de elég komoly a színháztörténelmi háttér is, ami ezt a darabot majdnem pontosan negyven éve sújtja, hiszen ezzel nyitott 1977-ben a Pesti Színház, akkor Horvai István rendezte Darvas Ivánt.
Nem tudom, hogy ez a tény mennyire nyomaszthatta az alkotókat, de azt igen, hogy ez az előadás lesz olyan híres, mint az elődje. Már csak azért is, mert nem is egy előadás, hanem kész összművészeti fesztivál, amit Keresztes másfél órában (mellesleg olyan 35 perccel gyorsabban, mint elődje - irónia!! - a szerk.) lenyom a színpadon. Cirkusz és képzőművészet, koncert és vásári komédia, mindeközben tűéles társadalomkritika és halálosan mély szerelmi dráma, azaz maga a totális őrület, ahol őrület = élet. Vagy inkább Élet.
Gogol Akszentyij Ivanovics Popriscsinje, a kitörni vágyó, reménytelenül szerelmes, nemesi származású hivatalnok Bodó rendezésében csak egy ártatlan és ártalmatlan szemlélője annak az őrültnek, amit a Katona József Színház színésze a szerepet megformálva hoz. Nem csak azt akarja megmutatni, hogyan jut el a kisember addig, hogy ő VII. Ferdinánd, a spanyol trón örököse. Mondjuk, inkább ő, semmint egy nő legyen az..
Van egy Popriscsin, aki szerelmes a méltóságos úr lányába, ilyenkor Keresztes nem is hasonlít önmagára. Ha nem tudnánk, hogy színházban vagyunk, és ez egy színházi előadás, azt hihetnénk valami trükkfelvételről van szó. Jó, hát a megvilágítás is mesteri, de ezt az átváltozást nem lehet fényekkel hozni. Az a szerencse, hogy mire elérünk a szerelmes Popriscsinig már megismerjük a zenebohóc Popriscsint, aki egy looppal olyan számokat rögtönöz közönségének, ami bármelyik fesztivál nagyszínpadán megállná a helyét.
Pedig Popriscsin csak elmeséli, ami körülötte történik. Az hogy a színpadon beszélő kutyák meg három kopejkás színház elevenedik meg közben, őt nem zavarja, mi pedig egyik révületből esünk a másikba, mígnem a skizofrénia mégis átveszi a hatalmat a bizonyos ponton inkább zseninek tűnő őrült felett, és VII. Ferdinánd megy a Napóleonok közé. Kár érte, nagy király lett volna.
A képzőművészet pedig ott jön be a képbe, hogy Keresztes Tamás maga álmodta meg ezt a furcsa, mozgatható díszletet, ami szerény szobájául szolgál. Olyan, minha egy expressziponista festmény lenne, ami a nézőtér felé folyik, de sosem érheti el azt, mert közben főszereplőnk folyamatosan variálja, a legkisebb zugokat is kihasználja, amitől még szürreálisabb lesz az egész, tökéletesen illeszkedve a drámába.
Hogy Gogol mit gondolna, ha ma látná ezt az előadást? Feltehetően maga is meglepődne Popriscsin őrültségének zsenialitásán, és azon is, ahogy Keresztes eljut a skizofrénia legsúlyosabb állapotáig, mert a legszebb az egészben az átalakulás felépítettsége, amihez nyilván sok köze van a rendezőnek. Határozottan meglepne, ha a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében készült előadás nem zsebelne be minden létező díjat, amit ki fognak osztani a 2016-2017-es évadban. És igen, a legjobb női mellékszereplő-díjára is gondolok...
