Crossover operettben – A chicagói hercegnő a Nagymező utcában
Az Operett Színház előadásának szórólapja méltatlanul elfeledettnek mondja A chicagói hercegnőt. Joggal - a feledés valóban méltatlan. De nem oktalan. A történet együgyűségére és mégis túlkomplikáltságára azonban aligha hivatkozhatunk: a Csárdáskirálynő eredeti librettója sem volt sokkal igényesebb. Igaz, A chicagói hercegnő eredetijéről nem is nagyon tudhatunk semmi biztosat: ezt most Lőriczy Attila írta újjá Alfred Grünwald és Julius Brammer eredeti librettójának, valamint Kulinyi Ernő dalszövegfordításainak felhasználásával. De az biztos, hogy A chicagói hercegnőben nincsenek olyan igazi slágerek, mint az Emlékszel még, vagy a Jaj, cica, vagy a Hajmási Péter.
A zseniális Kálmán Imre ez alkalommal ínyencséggel szolgál: ma crossovernek neveznénk, ahogy az amerikai dzsessz alapú szórakoztató zenét keresztezi a balkáni mulató muzsikával. Csárdást a charlestonnal, slowfoxot a valcerrel. Hogy a cselekmény ihlette-e ezt a zenei anyagot, vagy a zenéhez rendelték a szövegkönyvet, biztosan nem tudom, de aligha véletlen, hogy a mese jóformán megköveteli a kétféle zenei világ ütköztetését és összefésülését.
A darab története egyébként Lehár Ferenc több mint két évtizeddel korábbi A víg özvegyére is erősen emlékeztet: mindkettőben egy balkáni államocska menekül meg a pénzügyi összeomlástól szerelem, illetve házasság révén. Aki ott a vagyonos özvegy, az itt egy amerikai örökösnő, Mary Lloyd. Igaz, hogy a papa még él, de ez a leányt nem zavarja a költekezésben. Olyannyira nem, hogy a fogadást köt a barátnőjével, akit történetesen Edith Rockefellernek hívnak: vajon melyikük tud Európában többet költeni valami tökéletesen felesleges és értelmetlen dologra?
Mary győz. Beszerez egy komplett hercegséget, amelyet Sylváriának neveznek, nyilván azért, nehogy véletlenül Erdélyre gondoljon a kedves néző vagy esetleg Szilviára (Sylva Varescu) a Csárdáskirálynőből (de azért mindkettő az eszébe juthat.) Ez persze politikai szatíra lenne, ha nem itatná át a szerelem. Mary nem véletlenül választja ki a megvásárlandó hercegséget, hanem nagyon is céltudatosan. Vele együtt megveszi szerelmes ellenségét, az ifjú herceget, akivel az egész darab folyamán szabályos kultúrharcot vív. Fölösleges felidézni, mi mindennek nevezik egymás kedvenc zenéjét – el tudják képzelni.
A kulturkampf végül természetesen házasságba torkollik, bár az utolsó pillanatban még megbicsaklik a sztori: a szerelemes herceg értesül a fogadásról, amitől vérig sértődik, úgyhogy Mary – szerelmét bizonyítandó – egész vagyonával együtt apácának jelentkezik. Ez meg is győzi a lánglelkű ifjút, csak éppen a vagyon marad az egyházé. De ez ekkor már senkit sem érdekel sem a színpadon, sem a nézőtéren. Bár valószínűleg a különféle zenék békés egymás mellett élése se jobban.
Pedig Béres Attila alapos, „mindent bele” rendezése külön is hangsúlyozza a crossovert, hogy az is észrevegye, aki netán nem hallaná. Balról időnként háromtagú jazz band érkezik, jobbról ugyancsak három cigányzenész. Horesnyi Balázs díszlete alkalmas operett kocsmát és operett palotát ábrázol, az operett lépcsőről sem feledkezve meg (bár ezúttal többnyire tömegek közlekednek rajta). Velich Rita ruhái eleganciát és tarka kavalkádot egyaránt éreztetnek.
Bordás Barbara nem igazi primadonna alkat, töpszli és tömör, de ez itt nagyon helyénvaló, ugyanis egy igazi amerikai lány pusztító energiájával gyűr mindent és mindenkit maga alá. Dolhai Attila nincstelen, de fennhéjázó balkáni hercegként tíz nyalka huszártisztet is kitesz, feszes és érzékeny, büszke és sértődős. Kalocsai Zsuzsa tekintélyes anyaprimadonna, Szulák Andrea lezseren nagyvonalú milliomosnő. Dancs Annamari édesen palóckodik mint szubrett hercegnő, Laki Péter alkalmas komikus párja.
A magasból egyszer hinta érkezik számukra, kettőt lendülnek rajta, aztán visszamegy. A rendező kíméli az ingamozgásra érzékeny gyomrokat. Jól teszi. A kímélet is ráfér a nézőre.
