Okkal nevezi nagyszabásúnak a Pécsi Nemzeti Színház honlapja az Amadeus előadását. Minden az benne, ami a szigorúan vett játékon kívül történik, nem spóroltak el semmit. Rózsa István díszlete kinyúlik a zenekari árok fölé, a proszcénium páholyokat is kulisszák takarják, hogy helyet hagyjon hátul, átvilágítható, ha kell, eltávolítható fal mögött a zenekarnak. A pécsi Szimfonietta mintegy harminc művésze élőben játssza Mozartot, Bókai Zoltán vezényletével. Közreműködik a színház énekkara is, Cavalieri énekesnőt igazi operista, Breinich Beáta adja, illetve énekli. Kétségtelenül más ez, mint amikor világhírű együttesek steril és agyonjátszott felvételei szólalnak meg. Elvben lehetővé teszi az együttjátszást, az egymáshoz igazodást színészek és zenészek között. Más kérdés, mi jut el ebből a nézőhöz. Érzékeli-e, hogy a játszók érzékelik egymást?
A rendező, Méhes László tesz kísérletet ennek megvalósítására. Néha az énekkar beárad a színészek felségterületére. Egy-egy próbát vagy előadást megidéző jelenetben a császári udvar, ahol a cselekmény játszódik, összekapcsolódik a színházzal, ahol Mozart operáit adják vagy próbálják.
Mindez azonban nem sokat változtat azon, hogy Peter Shaffer műve – számos mellékszereplője ellenére – kétszemélyes darab: a két komponista, Mozart és Salieri, a zseni és a középszerű mesterember drámája. Ritka egyértelmű alaphelyzet igen ügyes színre hozatala. Ezért is szokás inkább kommersz, szórakoztató játéknak tartani, mintsem igazi műalkotásnak. Mutatósan, technikásan, sok ötlettel viszi végig a XVIII. század végi bécsi udvarban rivalizáló két muzsikus fiktív küzdelmét. Az is ügyes trükk, hogy a főszerepet közülük nem a címszereplő játssza. Amadeus, a zseni csak mint leküzdendő akadály van jelen Salieri istennel pörölő nagy monológjában. Mert a számos jelenet nem egyéb, mint az emlékező, az életét mérlegre tevő idős mester magánbeszédének illusztrációja. A dráma Salieri lelkében, tudatában zajlik le, Mozart éppúgy nem sejt róla semmit, mint bárki más a császári udvarban.
Rátóti Zoltán már életkorából, alkatából adódóan sem kísérletezik a szöveg szerinti vén, elaggott, pályáját végpontján áttekintő, összegző, mérlegre tevő művészember megjelenítésével. Az ő Salierije ereje teljében, az eseményekkel csaknem egy időben, közvetlenül azok lezárultakor, föltehetőleg Mozart halála után mérlegel. Azzal az erős akarattal elemzi a történteket, amivel végigélte, végigcsinálta azokat. Rutinnal, technikával jócskán győzi a szerepet a kaposvári színigazgató. De nem kerülheti meg a szerep csapdáját – ez is a szerző egyik ravasz trükkje. Egy szürke, jelentéktelen személyiséget kellene színesen, érdekesen, izgalmasan megjelenítenie. Rátóti érezhetően nem törekszik erre, inkább a belső feszültségből hozza ki a figura erős sugárzását. Fegyelmezetten, koncentráltan adja a fegyelmezett, koncentrált, minden szavára, lépésére gondosan ügyelő és közben önmagára is erősen figyelő, lelki folyamatait alaposan kontrolláló értelmiségit.
Mikola Gergő Mozartja természetesen igyekszik mindenben az ellentéte lenni: az idiotizmusig menően szertelen, kontrollálatlan, fegyelmezetlen. Már a frizurája is rendetlenségre való mérhetetlen hajlamot mutat, öltözete (jelmeztervező: Horváth Kata) is igazodik a darab szövegéhez. A szándékból, technikából, színészi tudásból megoldhatatlan feladat nem sikerül neki, nem süt róla a viselkedésével tökéletesen ellentétes, éterien tiszta, áttetsző szellem, a muzsikusi zsenialitás. Ehhez született színészzseni szükségeltetne. Amúgy a kicsit túlharsogott trágárkodás, túlpörgetett szeleburdiság után Mozartja nyomorúságának, kisfiúsra vett kétségbeesettségének ábrázolása szép, megkapó, szívhez szóló.
A fontosabb mellékszereplők közül a Venticellókat, ezeket a légiesre kitalált, a tényleges besúgókból és a szimpla pletykálkodásból összegyúrt alakokat a rendező csaknem elsikkasztja. Rózsa Richárd és Györfi Anna feketében, szinte láthatatlanul mindenütt ott van, de szerepük alig világlik ki. Az udvar fehérre kent arcú művészeti hivatalnokai közül Széll Horváth Lajosnak jut egyéniség, Német János és Götz Attila szinte csak jelenlétével nyomatékosítja a bürokratikus hatalmat. A császár fontos szerepét Rázga Miklós direktor hamisítja érdektelenné.
