Már a díszlet földerít: nyitott, tágas, szabad levegője van. Szombathelyen, a Márkus Emília Stúdióban csak két fala van a térnek, amelyet a vidéki udvarház nappalijának gondolhatunk. Csehov a négy felvonást más-más helyszínekre a gondolta: a kertbe, Szerebrjakov ebédlőjébe, szalonjába, végül Ványa bácsi dolgozó-, illetve hálószobájába. Manapság többnyire mindent egyetlen térben játszatnak a színházak. Kényelmesebb is, olcsóbb is. Meg néha még művészi értelme is lehet a különböző helyszínek összekopírozásának.
A Ványa bácsi esetében erre nincs különösebb szükség. A darab eseményeiből csaknem mindegyik elképzelhető a család nyilvános, közös terében, a szalonban, a nappaliban, ahol végül is bárki, bármikor megfordulhat. Legföljebb az lehet különös, hogy a professzor vajon miért nem a saját hálószobájában szenved éjszaka a köszvénytől. De ezt Csehovtól is megkérdezhetnénk, merthogy ő az ebédlőbe helyezi az éjszakai nyavalygást.
Takács Lilla egyetlen tere nem egyesíti a szerző elképzeléseit, hanem realisztikus és szimbolikus elemeket kombinál. Azon túl, hogy a tervező elhagyja a harmadik falat a kopottas helyiségről, ezzel megnyitva, kitágítva a látványt, előre pedig, közvetlenül a nézők lába elé egy hatalmas fatönköt helyez, benne egy igazi, óriási és láthatóan nagyon élesre fent baltával. Sejthetjük, ezt később szenvedélye magas fokán mindenki belevágja a fába.
Ez a gesztus azonban Réthly Attila rendezése alaphangjának éppen az ellenpontja. A játék ugyanis szinte végig lendületesen komikus, ironikus. Talán erre akar célozni a Ványa bára kurtított cím is. A cselekmény drámai csúcspontja, amikor a címszereplő revolverrel üldözi sógorát, a professzort, és kétszer is rálő, anélkül, hogy eltalálná, itt valóságos burleszk kergetőzés, mindenki rohan, Ványa Szerebrjakov után, a többiek Ványa után, hogy lefogják.
A darab komikumát elsősorban mégis a címszerepet alakító Merzt Tibor játéka bontja ki. Mint tudjuk, a Ványa bácsi előzménye A manó volt, ugyanennek a történetnek kicsit komplikáltabb, nehézkesebb kibontása, amelyet szerzője szeretett volna feledni és feledtetni. Néha azért előveszik, a mai Katona József Színház például azzal nyitott 1982 őszén. Mertz Tibor inkább a megkeseredett kedvű manót, a vén rosszcsontot, a koboldot, az indulatainak parancsolni képtelen lázongót adja, mintsem régi előadások megfáradt, szenvedő öregapóját. Két oldalt fölborzolódó kevés haja, sokszor szinte eszelős tekintete, kiszámíthatatlanul fürge mozgása megvénhedt kamaszt, megkopott bohócot sejtet. És nincs ebben semmi átértelmezés. Ez is Csehov Ványája. Az az ember, akinek életéből kimaradt a felnőtt férfikor, ötven felé is megmaradt serdülőnek. Mint fölpanaszolja: sógora karrierjéért élt, dolgozott, és közben megöregedett. Lelkében kamasz maradt. Szerelmében hol félszeg, hol pimasz kölyök.
Az előadás másik sarkpontja Ványa sorstársa, Szonya, mégpedig Hartai Petra e. h. alakításának okán. Nem ő öregíti magát a szerephez, hanem a szerepet fiatalítja magához. Ugrifüles, vidám kislányként jeleníti meg a professzor első házasságából való gyermekét. A maga módján ő is manó, a jó lelkű, kedves, szorgos fajtából. Mosolyogva tűri sorsát, derűvel viseli jelentéktelenségét. A színpadon nagyon fontossá és színessé válik ez a szürkeség. Bajomi Nagy György Asztrovja, a környezetvédő, a távoli jövőt fürkésző, tudományos igénnyel gondolkozó orvos a személyiség súlyával, komolyságával van jelen, mintegy ellenpontot képez az előadás játékos-komikus alaphangjával szemben ő is, mint a fejsze, csak éppen másfélét: nem a szenvedélyekét, hanem a gondolat, az értelem, a racionalitás ellenpontját. Trokán Péter markánsan mutatja a professzor két arcát, a hibátlanul elegáns látszatot és a belül, lelkében is megroggyant kriplit, aki még hipochonder is. Nagy Cili fiatal, gyönyörű, szívdöglesztő feleségként hamiskás. Mintha nem találná a lelket abban a talpra esett, praktikus nőben, akit láttatni igyekszik. Vlahovics Edit a tudományos előmenetelért rajongó anyósként hozza az örök sznob kékharisnyát, Orosz Róbert Tyeleginje meg egy táskarádió hordozójaként játszik fontos szerepet, tőle indulnak a zenei aláfestések, betétek.
Az előadás ugyanis egy pillanatra sem akar korhű lenni. Sőt, nagy időtávot akar átfogni. A díszletben van némi régiesség, de Takács Ildikó jellemükről is árulkodó mai ruhákba öltözteti a szereplőket, és a zenei motívumok között Alla Pugacsovát is éppúgy hallani véltem, mint Csehov korának dallamait. A befejezés pedig a messzi jövőbe mutat. Ványa és Szonya leül egy különös lappal letakart rozzant biliárdasztalhoz, hogy dolgozni kezdjenek, ahogyan a szerző megírta, és dolgoznak. Előbb hatalmas főkönyveket lapozgatnak, aztán laptopot vesznek elő, majd kiviláglik az asztallap, és Szonya azon matat, mint egy óriási érintőképernyős eszközön. Szóval Ványa és Szonya szorgalmas munkája, teljesen értelmetlen szolgálata örök, az emberi sors megváltoztathatatlan.
Ez a vidáman, játékosan, mókázó lendülettel kezdett Ványa bácsi is szomorú véget ér.
