Rosie, a szegecselő lány
92 éves korában meghalt Mary Doyle Keefe, aki a világ egyik leghíresebb feminista figurájának, Rosie the Riveternek volt a modellje. Norman Rockwell festménye sok millió nő jelképévé vált, akik a II. világháború alatt, feladva addigi életüket, olyan munkákat végeztek, amelyeket korábban csak férfiak csinálhattak.
Mary Doyle Keefe 19 évesen állt modellt Rockwell festményéhez, amikor egy vermonti telefonközpontban dolgozott. Az eredeti festmény a The Saturday Evening Post című magazin 1943. május 29-i címlapján jelent meg először, és elég hamar népszerű lett. A becenév egy azonos című, 1942-es slágerből származik, amelynek – például a Lili Marleenhez hasonlóan – több változata is ismert. A dal szövege szerint a szegecselő Rosie történelmet ír, megszégyenítve azokat is, akik gyáván csak koktélokat szürcsölnek, ahelyett, hogy a győzelemért dolgoznának.
Fontos kiemelni, hogy Rockwell portréja nem azonos Rosie the Riveter másik, talán még ismertebb ábrázolásával, amelyen a We Can Do It (meg tudjuk csinálni) felirat mellett egy fejkendős, karizmát befeszítő nő látható.
A háború hazatér
Történelmi közhely, hogy a háborúk alatt otthon maradt nők kénytelenek voltak minden feladatot megoldani, amíg a férfiak a frontokon harcoltak. Bár kétségtelenül voltak bizonyos praktikus szempontok is, a helyzet nem ennyire egyszerű. Rosie the Riveter figurája, s mindaz, amit jelent, sokkal több volt puszta inspirációnál, ahogyan a dolgozó nők sem egyszerűen csak kényszerből álltak be a futószalagok, benzintartályok, anyahajók mellé, vagy vezettek autót, tankot és repülőt. Közben ugyanis az is kiderült, hogy amellett, hogy képesek rá, mindez egyébként még nagyon klassz is lehet. 1940 és 1944 között az Egyesült Államokban a dolgozó nők száma 12 millióról 20 millióra emelkedett, és ez az arány a világ többi részén is hasonlóan alakult. Sokan azt várták, hogy végül mindenki visszatér a megszokott helyére, de a változás már elindult, ahogyan Rosie the Riveter karrierje is. Bár a valódi társadalmi és polgárjogi mozgalmakra még közel két évtizedet kellett várni, egyre több nő kezdte megtalálni magát korábban elképzelhetetlen munkakörökben is.
Az egyenlőség menőség
Rosie the Riveter különböző figurái ma is feminizmus fontos jelképei. Nálunk kevésbé ismertek, igaz, nálunk a feminizmus is szitokszó, valahol a megélhetési bevándorló és az ellenséges háttérhatalom között. Pedig a feminizmus nem sátáni eszme, hovatovább nem is agresszív, bajuszos amazonok támadása az emberiség ellen. A feminizmus lényege az egyenlőség, célja pedig az, hogy családok és egyedülállók, nők és férfiak, fiatalok és idősek a gyakorlatban is azonos jogokkal rendelkezzenek. Nők és férfiak közötti egyenlőség csakis akkor valósulhat meg, hogyha mindenki szabadon dönthet a saját életéről, munkájáról, testéről, hogyha mindenki szabadon megválaszthatja, hogy mikor szeretne családot, és ha mindenki elismeri, hogy ugyanazért a munkáért ugyanannyi pénz jár. Manapság legfeljebb csak a rezsi, nem pedig a szexizmus ellen kell harcolni, mintha a látszólagos jogegyenlőség elég lenne ahhoz, hogy a háziasszonyok kiteljesedjenek a számukra kijelölt térben. Valójában nemtől függetlenül mindenki feminista, aki képviseli az esélyegyenlőség ügyét. Pusztán ettől még senkinek nem nőtt ki a bajusza.
Rosie the Riveter túlélte az 1950-es évek szexista hirdetéseit és elnyomó társadalmi szokásait, az 1960-as évek radikális feminizmusát, vagy az 1980-as évek fogyasztási mániáját. Alig hetven évvel azután, hogy megfestették, Rosie the Riveter az Egyesült Államok elnöki székébe készül. Ez is azt mutatja, hogy a rossz rendszereket meg lehet változtatni, és akár 10-20 év alatt óriási eredményeket lehet elérni.
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen
Tegyük fel, hogy lassan nálunk is elkezd ketyegni az óra, és elindul a 10-20 év, mert mi egyelőre még a szexista hirdetéseknél, megerőszakolt lányokon viccelődő rádiósoknál és nőverő közszereplőknél tartunk. Még ki sem hevertük Sinéad O'Connor sajtóbeszélgetésén a magyar újságírás legmélyebb bugyrait megmutató nyelvtörténeti eszmefuttatást, jött a következő botrány, ami ha lehet, még szomorúbb képet fest a nők helyzetéről. A TV2 Éden Hotel című műsorában az archivált videó szerint egy Nóri nevű szereplő szexuális zaklatás áldozata lett. Noha az Üvegplafon blog azonnal megírta, majd pedig több nagy hírportálon is megjelent, a csatorna mindössze egy gusztustalan magyarázkodó nyilatkozatot adott ki, amelyben a gyomorforgató és nagyon erőszakos jelenetet “csábításnak” nevezik. Ahogyan az erőszak áldozatainak bármilyen viselkedését érvként használni, ezt a zaklatást csábításnak nevezni ízléstelen, gerinctelen és szakmaiatlan dolog, és ennek remélhetőleg egyszer lesz valami következménye is. Rosie the Riveter sok évtizedes karrierje azt jelzi, hogy a rossz társadalmi mentalitásokat meg lehet változtatni, ha sokan kezdik felismerni őket. We can do it!
