Sose gondoltuk volna, hogy pont egy görög dráma lesz az őszi színházi évad első olyan darabja, ami őszintén elégedett mosolyt csal az arcunkra. Pedig a Radnóti Színház Oresztész című előadása, nemcsak az ókori görög drámákba vetett hitet adja vissza, hanem akár az egész hozzáállásunk megváltoztathatja a témához. Horváth Csaba rendezése úgy közérthető, hogy tragikus és vicces is egyben, amit a rendezők akkor sem mindig használnak ki, ha ordítva kínálkozik.
Euripidész zsenialitása ugyanis nem abban rejlik, hogy jól tudott bánni a szavakkal, hanem abban, hogy olyan örökérvényű igazságokat vetett papírra, amik közel 2500 évvel később is teljesen érvényesek, és ha valaki tud olvasni a sorok között, az ezt könnyedén észre is veheti. Horváth Csaba rendező-koreugráfus a jelek szerint tud, ráadásul mozgásszínházas elemekkel tarkítva mutattatta be Élektra bátyjának történetét.
Ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy Oresztész (Rétfalvi Tamás) Apollón (Horkay Barnabás) biztatására végzett anyjával, magatehetetlenül fekszik, míg nővére, Élektra (Martinovics Dorina) az őrülethez közeli állapotban ecseteli az anyagyilkosság részleteit, az argoszi kar (Csomós Mari, Andrusko Marcella, Blaskó Borbála, Petrik Andrea) aktív közreműködésével. Oresztész sorsa az argoszi döntőbírák kezében; a kérdés, sikerül-e a testvéreknek megmenekülni a haláltól, úgy hogy nemcsak anyai nagyapjuk Tündareósz (Bálint András), de apai nagybátyjuk, Meneláosz (Gazsó György) is ellenük van.
Tartalom és forma tökéletes találkozása az előadás, ráadásul mindez másfél órában, hihetetlen pontossággal és feszességgel. Horváth Csaba egyetlen pillanatra sem engedi leülni a látottakat, Élektra hosszú monológja után az események váratlan gyorsasággal és humorral indulnak be, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy a szereplők nagyrésze kicsit esetlenül mozog a színpadon. Az történik ugyanis, hogy szinte mindig, mindenki mozgásban van, rudakon ugrálva töltik be a teret, és ugyan van, aki mindezt mozgásszínházi pontossággal teszi (a címszereplő Rétfalvi, illetve Horkay Barnabás - utóbbi ugyan fizikai színházi koreográfus-rendező szakon végzett a Színművészetin), de a többiek mozgásán lehetne még mit csiszolni – kérdés, hogy kell-e. Inkább hajlunk azonban arra, hogy nem kell, mert pontosan az esendőségük miatt jóval közelebb kerülnek a nézőkhöz is, és ebből talán kicsit ki is lóg a túlságosan jól mozgó Rétfalvi, végül is a könnyedség mégiscsak az istenek kiváltsága.
Khell Zsolt díszlettervező praktikus játszóteret húzott fel a Radnóti színpadán, amit minden szereplő maximálisan magáévá is tud tenni. A kapcsolatok és szándékok teljesen tiszták, Szávai Viktória Helénéje nemcsak gyönyörű, de kevés nála emberibb félistent lehet látni színpadon, egy pillanatig sem kételkedik az ember abban, hogy miatta tört ki a trójai háború. Bálint András még kicsit bizonytalan a szerepben, viszont Gazsó György Meneláosza aktuálpolitikai tulajdonságokkal felvértezett sunyi talpnyalóként sok kellemes percet okoz. Oresztész leghűségesebb barátja Püládész hangját a Radnóti ügyeletes szépfiúja, Adorjáni Bálint csak a közepe felé találja, de onnan már izgalmasan viszi végig. Martinovics Dorina és Rétfalvi Tamás testvérpárosáról nehéz eldönteni, hogy többek-e egymásnak, mint testvérek, ugyanúgy, ahogy Oresztész és Püládész szerelmi kapcsolatára is csak burkolt utalások vannak, méghozzá milyen jók!
Lehet, hogy amúgy is volt ilyen mögöttes szándék, de az biztos, hogy ezt az előadást megnézetném az összes görög mitológiával kapcsolatba kerülő diákkal. Minden megtalálható benne, ami egy Édes élet-szerű borzalomban is, az agyuk viszont mégsem épül le tőle teljesen. Sőt!
