Hatalmas mázlija van a Radnóti Színháznak, ami egyben ékes bizonyítéka annak is, mennyire jót is tehet időnként a kényszer – itt például az, ami a Nemzeti Színházat érte. Arról van szó, hogy kölcsönkapták a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz átigazolt volt nemzetis László Zsoltot, és pont ráért Alföldi Róbert is, hogy megrendezze a Platonov –Apátlanul című előadást.
Nagy reményekkel mentünk el megnézni, mert bizakodásra adott okot a rendező és a címszereplő neve, és szerencsére nem is kellett csalódnunk. A Platonov a 19. századi orosz író egyik legelső munkája, alig volt húsz, amikor írta, elképesztően hosszú, ráadásul igen nehéz húzni belőle. Alföldi szereti türelemre tanítani a közönséget, és Csehovot is szeretheti, mert az előadás három és fél órásra sikerült, mégsem feszeng közben a néző a nem túl kényelmes radnótis székeken.
A kisvárosi házitanító és környezete életének totális összeomlását -– ugyanúgy, ahogy az ebből következő tragédiákat – Alföldi már az első pillanattól kezdve sejteti az összes színre lépő szereplővel, és a díszlettel is. A minimalista díszlet legfőbb eleme egy kerti vízcsap, amit aztán a nyarat élvezni próbáló vidéki társaság előszeretettel használ is, hol felfrissülés, hol kijózanodás céljából. Összeszokott kis csapat várja a forró nyári délutánon a társaság középpontját, Platonovot, aki jó szokásához híven meg is érkezik, hogy aztán mindenkit vérig sértsen, és felbolygassa a társaság életét.
Talán nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk: László Zsolt igen érzékenyen játssza a talajt vesztett házitanítót, az első pillanattól kezdve próbál kitörni az unalomból, aztán pedig, amikor rájön, hogy ez nem fog összejönni, már túl késő. Körülötte a szereplők mindenben erre erősítenek rá, óvatosan játszanak László alá, de ha nem így tennének, akkor sem lehetne másra figyelni, mint Platonovra. Ez persze nem csupán Csehov zsenialitását feltételezi, hanem László Zsoltét is; egyetlen másodpercig sem lehet kételkedni abban, hogy Platonov – kortól és habitustól függetlenül – bármilyen nőt meg tud szerezni magának.
Kováts Adél Anna Petrovna tábornokné szerepében olyat domborít, amilyet már nagyon rég láttunk tőle. Kicsit olyan, mint amikor végre szabadjára engednek rengeteg elfojtott energiát, és az akkora szenvedéllyel és intenzitással robban fel a színpadon, hogy öröm nézni. Nincs is könnyű dolga vele szemben a Szofit játszó Petrik Andreának, és ezt ő is sejti: a bizonytalanság minden erőfeszítése ellenére érződik a játékán.
Schneider Zoltán Nikolaj Ivanovicsát is ügyesen rántja magával Platonov, amikor tönkreteszi a sosem létezett boldogságát Grekovával, akit Martinovics Dorina alakít igen erősen, bár néhol kicsit túláradó görcsösséggel. Abdrusko Marcella Szásája tényleg az utolsó utáni nő, aki illik egy Platonov-típusú férfihez, veszte pedig világos, mint a nap. A „nagy öregek" is megkapták a maguk lehetőségeit a darabban, Jordán Tamás részeges Trileckije az értetlenkedés csúcsa, remekül leképezi a totális fejetlenséget, ami amúgy is jellemző a társaságra, Bálint András Glagoljev tábornokának céljai viszont kifürkészhetetlenek, néha mintha nem is lenne jelen a színpadon.
Márton András Vengerovicsa is mintha csak arra lenne, hogy fia, Iszak ordítozzon vele, viszont Rétfalvi Tamás ordítozásainak valahogy se íve, se értelme. Összességében Alföldi egy nagyon szép Platonovot rendezett, amiben úgy van mindenki a helyén, hogy Platonov és a tábornokné fura kapcsolatát leszámítva a többiek szerepe eltörpül, mintha nem lett volna elég idő azokat is rendesen kidolgozni.
