A Fiúk a Frenák Pál Társulat legnépszerűbb darabja, a 2004-es bemutató óta azonban a szereplők időről-időre változnak, újak jönnek, megújítva ezzel a darabot is. December 19., 20. és 21-én a Fiúk újra műsoron lesz a Trafóban, ez alkalomból beszélgettünk a társulat két új táncosával. Holoda Péter négy évvel ezelőtt, szinte az iskolapadból a került a társulathoz, Feicht Zoltán másfél éve dolgozik velük. Miközben a struktúra, a látvány állandó, a Fiúk történetét a szereplők, a táncosok energiája, egymás közti dinamikája teremti meg minden alkalommal.
Mi volt a vonzó a kortárs táncban számotokra, és hogyan kerültetek a társulatba?
Holoda Péter: Soha nem ijedtem meg a saját döntéseimtől, a táncot is 14 évesen kezdtem el. Egyszer hazamentem és azt mondtam a szüleimnek én mától táncolni fogok, és a társulatnál is ugyanez történt, megtaláltuk egymást Palival, és nem volt többé kérdés az, hogy hol folytatom tovább a pályámat. A társulatot az első pillanattól kezdve szerettem és ismertem, szerencsém is volt, ugyanis Uhrik Dóra a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola tánctagozatának vezetője, aki mindig szerette azokat a gyerekeit, akikben jobban megbízott, beajánlott a Frenák Pál Társulathoz. Mondta, hogy itt egy fiú Pécsről, aztán Pali megnézett. Jól érzi az energiákat és a jelnyelv miatt gyakran elég csak meglátnia valakit, elég egy pillantás is, hogy tudja, menni fog-e a közös munka. Nem volt nagy felvételi, Várnagy Kristóffal együtt tettünk néhány mozdulatot a Twins-ből, elég volt néhány elem, meglökés-visszahúzás, fordulás-elengedés, ő pedig nézte, hogy mit lehet velem kezdeni. Utána persze rengeteg munka várt rám.
Feicht Zoltán: Huszonöt éve vagyok a pályán, a Táncművészeti Főiskolán végeztem, klasszikus balett vonalról jövök. Dolgoztam a Cirque du Soleil-nél is, és néptáncos múltam is van, de mindig a kortárs tánc volt az, ami közel állt hozzám. A Frenák Pál Társulattal először 2000-ben találkoztam, amikor megnéztem a Tricks and Tracks-et, ami nagy hatással volt rám és nagyon megtetszett. Azt mondtam, hogy „úristen, én el akarok jutni egy kortárs együtteshez, ott akarok dolgozni és táncolni!”. Bejártam hozzájuk tréningezni, de közben más társulatokhoz és színpadokhoz kötött az akkori munkám. Végül tavaly februárban kezdtem el dolgozni a társulattal, idestova másfél éve vagyok velük együtt, táncolok a Hymen és az InTimE című darabokban, és igen, ez az első Fiúk előadásom, Leonardo Maiettóval ketten vagyunk az új beállók.
Nelson Reguera kubai származású táncos mondta egy interjúban, aki már 2004 óta dolgozik a társulattal, hogy szinte minden megtanult technikát el kellett felejtenie a közös munka során, egy sokkal zsigeribb, ösztönösebb mozgást kellett felépítenie a Frenák produkciókban.
F.Z. : Igen, nekem is voltak olyan régi beidegződéseim, amelyeket itt, a Frenák Pál Társulatnál abszolút le kellett vetkőznöm. El kellett felejtenem a megszokott kéz- és lábtartásokat vagy például azt a képileg megalkotott mozgást, amit a balettnél vagy akár a cirkusznál elvártak tőlem. A tánc mozdulat és dinamika. A gyökerekig kellett visszamennem, hogy elsajátítsak újra mindent. Nulláról kellett felépítenem magam. Hál’ istennek azért megküzdöttem vele, de nem volt egyszerű hosszú évek rutinját átírni, átformálni és az egészet máshonnan megközelíteni.
A Fiúkról mindig is sokat írnak, a darab kapcsán gyakran emlegetik a férfi szexualitást, az erőt, a férfiszépséget, a nemek közötti viszonyok törékenységét, vagy azokat az archetípusokat (Macsó, Nárcisz, Herkules) amelyekkel akár azonosulni is lehet. Melyik figura áll közel hozzátok?
H.P.: Én például egy kicsit feminin és törékeny típus vagyok tütüben az egyik jelenetben, ugyanakkor egy másikban elég neurotikusnak is látszom. De erről, a karakterek, típusok közti árnyalatokról nehéz beszélni egyébként, annyira organikusan működik. A darab végén elidegenítem magam mellől a többieket és a zárójelenetben tulajdonképpen mindenkit elküldök a fenébe.
A szerep, az archetípus talált meg, vagy rád osztották?
H.P.: Pali rögtön látja, hogy kire mit lehet osztani, és hogy ki mire képes. Ha a táncos megtanulja, és jó érzi magát a szerepben, felépít valamit önmagából, akkor rendszerint benne is hagyja a karakterben. Ha viszont ütközik a figura a táncos személyiségével, akkor nem lesz valódi a jelenléte, tele lesz manírral, és elveszik az ösztönösség. A táncos nemcsak a nézőt, de önmagát is becsapja így. A próbaidőszakban tehát közösen keressük meg a kapcsolódási pontokat és abból merítünk. Ez egy kölcsönös egymásra hangolódás, így találjuk meg magukat a szerepben Pali segítségével.
Benned akkor nem ütközik ez a feminin és kissé neurotikus alak?
H.P.: Nem ütközik: egy megbántott férfi vagyok, aki fájdalmában újra kisgyerek lesz, üvölt és hisztizik. Ezt a speciális lelkiállapotot nyomokban mindenki megtalálhatja önmagában, ha igazán mélyre néz és őszinte, nekem pedig az a feladatom, hogy ezt megjelenítsem a színpadon.
F.Z.: A macsó, maszkulin archetípust játszottam a Hymenben és az InTimE-ban is, de mivel a Fiúk előkészítése és a próbaidőszak ezekben a pillanatokban is zajlik, bennem most formálódik az előadás íve, így nem szeretnék kategorikus dolgokat megfogalmazni a karakteremmel kapcsolatban. Nagyon sokrétű az előadás, sokféle férfi típust játszunk folyamatosan, és az általunk alakított figurák is változnak a dramaturgiában. Az első jelentben mindenki nagyon erős maszkulin energiával indít, nem véletlen, hiszen eleve ott van a középpontban a kötél, a fallikus szimbólum. Aztán a következő részben a narcisztikus arcomat mutatom meg, a szerepem állandó mozgásban van, nem mondanám, hogy egy előadáson belül csak egy karaktert játszom. Másfelől mindig éles helyzetben, a színpadon derül ki, hogy éppen ki vagyok, mi vagyok. A struktúra adott, de hogy melyik érzés kerekedik felül bennem, mégis csak az lesz a meghatározó a végén.
Frenák Pál szeret nyitott struktúrákban dolgozni, és kicsit kibillenteni a táncosait a megszokott helyzetekből. A kötél mennyire volt szokatlan számotokra?
F.Z.: Az előadás maga a kötél. Szóval lóg bent egy kötél, egy függőleges vonal, most azzal kell kezdeni valamit. Minden Frenák Pál által használt szcenográfiai elem képes kibillenteni a táncosokat: ha belegondolunk, a kötél egyszerre szűkíti a lehetőségeinket illetve új mozgásteret is nyit a számunkra.
H.P.: Nincs más választásunk, meg kell küzdenünk a kötéllel és élnünk kell az általa kínált lehetőségekkel: felmászunk, lejövünk, és közben kihasználjuk a kötél által adott spirális rendszert. Állandóan ellentétes mozgásokat végzünk: nagy erővel elindítunk egy mozdulatot, a kötél ugyanakkor erővel azonnal vissza is húz. Ez komoly koncentrációt és teljes odaadást igényel. Pali mindig azt kéri tőlünk, hogy váljunk eggyé a kötéllel.
Fent és lent, a kötél kapcsolat a transzcendenssel is.
F.Z: Igen, ez teljes mértékben így van, ugyanakkor a Fiúk kapcsán baromi izgalmas a kötél fallikus és spirituális kettőssége is. Az emberek gyakran gondolkodnak szélsőségesen; valami vagy állati ösztönös, vagy elképesztően emelkedett. Az a csodálatos, hogy ez a két dolog ebben az előadásban összeér, egy pontban találkozik. A határok elmosódnak, és így a viszonylagosság csapdájától is meg lehet szabadulni. Tehát nincs fent és lent, nincs jó és rossz; ezek a dolgok valahol egyek.
H.P.: Mindig valahonnét valahová tartunk. A kötél az élet metaforája is. A kezdet és a vég sohasem nyilvánvaló Palinál. Belelök a kötél spirális rendszerébe, nem tudjuk, hogy éppen hol tartunk, hol vagyunk, de a spirál lüktetését, energiáját fel kell vennünk, különben nem lesz jó, különben kilökődünk.
2004-ben mutatták be először a Fiúkat, az új szereplők változtattak az előadáson?
H.P.: A régi Fiúknál talán jobban elkülönültek a szerepek, mindenki pontosabban meghatározott karakterben játszott végig. Most letisztultabbak lettek egyes jelenetek, és összetettebbek a figurák. Bizonyos helyzetek elavultak és így kikerültek a darabból, miközben a dinamika és az erő ugyanúgy megmaradt. Ha a finomság kell, akkor az legyen meg tisztán, de ha meg kell őrülni, akkor azt Pali nagyon is elvárja tőlünk. Azt hiszem, egyre inkább kontrasztokban gondolkodik.
F.Z: Az új szereplők hozzák a változást a darabba, Pali abszolút a személyiségekből építkezik.
Te mit hozol most ebbe az előadásba?
F.Z. Biztosan csak az előadás után tudom megmondani, hiszen ez a folyamat még most is tart. Amikor először próbáltam a kötéllel nagyon megkínlódtam vele. Egyrészt nincsen könnyű csontozatom, másrészt fizikálisan nagyon megterhelő volt a számomra, főleg az elején. Küzdöttem az egész próbafolyamat alatt, menni is alig bírtam, mondtam is a többieknek, hogy „ uh, brutálisan kemény ez az egész, ez nem is fiúk, ez férfiak…”. Szóval egy csomó energiát, maszkulin energiát fektettem a szerepembe, ami, gondolom, valahol visszatükröződik majd az előadásban is.
Tíz éve az előadást kisebb nagyobb megszakításokkal újra és újra bemutatják. Mit gondoltok, miért szeretik a nézők?
F.Z: Férfi, nő, ember vagy lélek – állandó témák. Ugyanakkor én személy szerint is olyan dolgokat fedeztem fel a Fiúkban a férfi szerepek kapcsán, amikről bár tudtam, mégsem fogalmaztam meg soha magamnak ilyen pontosan. Az előadás képes megmutatni, hogy milyen komplex is ez az egész. Az egyik ilyen kedvencem a cumis izmozós, feszítős jelenet: a férfiak szájában cumi van, beszélni nem tudnak, és az izmaikat büszkén mutogatva elragadtatott arccal néznek ki a közönségre. Ebben rengeteg önirónia, humor van, ugyanakkor kérlelhetetlen őszinteség és reflektáltság is. Vagy ott van a hátak jelente, ahol megjelenik valami letisztult, zsigeri törékenység, érzékenység. Hímsovinizmus, magány, sikerorientáltság, erő és kiszolgáltatottság. Ez mind ott van ebben az előadásban.
H.P.:. Igen, ez a darab valahogy örökké aktuális, hiszen arról beszél, ahogyan élünk, mi férfiak, elhagyott, csalódott, egójukban lerombolt férfiak.
