Meglepő élmény egy nagyvárosi embernek, ha elutazik egy zsákfaluba, és ismeretlenül a házába hívja borozni a vadőr. Új sorozatunkban szokatlan és időnként szürreális magyarországi utazásainkról számolunk be.Elérkezett az évnek az a része, amikor már kedden azon gondolkozom, hova meneküljek a hétvégére az elviselhetetlen belvárosból. Szerencsére mindig kitalálok valamit, így volt ez most is, amikor a Bükk lábánál lévő zsákfaluba utaztam többedmagammal.
Lara Croft a zsákfaluban
A szervezést korán elkezdtük és lázasan készültünk. Fejben pillanatok alatt összeállítottam a hátizsákom tartalmát, ez nem volt összetett feladat, hisz két napra kellett csomagolni. Egy nőnél ez mindig bonyolult, ha már egy éjszakát távol töltünk, az egész infrastuktúrát át kell telepíteni. Az évek folyamán ezen sokat finomítottam, mivel gyakran jártam túrázni.
Indulás előtt gyorsan ellenőriztem, minden rendben van-e, aztán kényelmes bakancsomban, hátizsákkal a vállon és hálózsákkal a kézben már léptem is ki az ajtón. Hirtelen felindulásból csíkos szalmakalapomat a fejemre dobtam, és kedvenc karkötőimet a kezemre, gyakorlatilag Lara Croft és Carrie Bradshaw keverékeként vágtam neki a kalandnak.
Két éve nem vezettem
Két és fél óráig tartott a 170 km-es út, azért ilyen sokáig, mert két év kihagyás után nekem kellett vezetnem, és az egyenes autópályán nagyon hamar elálmosodom, ezért kellenek a pihenők. Szerencsémre az utolsó 40 kilómétert már a 3-as úton tettük meg, hangulatos városkákon át, míg megérkeztünk a festõi zsákfaluba, Kácsra.
Ez ideális hétvégi program, a 600 fő lakta település és környéke hegyekkel, erdővel, patakkal, forrással bővelkedik. Jelzett túraútvonalakból nincs hiány, ahogy könnyen elérhető barlanglakásokból sem.
A szlogen: tiszta udvar, rendes ház
Koraeste tettünk egy nagy sétát, és csodáltuk a környezetet. Mesébe illő házak, rendezett kerttel, házőrzőkkel és pár kósza macskával, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szinte minden harmadik épületen a „tiszta udvar rendes ház" felirat, ami gyerekkorom nyaralóhelyét idézte fel bennem, a Dunakanyarban lévő Dömöst.
Több helyen fenyőiskolát láttunk, helyesebben talán óvodát kellene mondanom, mert az apró fák alig érték el az egy méter magasságot. A Petőfi Sándor Kultúrházat elhagyva haladtunk tovább a Fő utca mentén, és ahogy ez egy zsákfaluban nem meglepetés, az út egyszer csak elfogyott, helyét átvette a rét és az erdő. Az utolsó házat a falu végén egy élénkpiros kerítés övezte, ami mögül vadul ugatott két kutya, majd kisvártatva a kerítésen kibújva elénk szaladtak. Termetüknél fogva nem voltak nagyon ijesztőek, mint ahogy jó házőrzők sem, mert farkcsóválással jelezték barátságos szándékaikat.
{gallery}kacs{/gallery}
Sörétes puska és az emlékek
Kijátszottuk magunkat, majd kimentünk az erdő szélére körülnézni a völgyben. Egy picit lemaradtam a többektől, jegyzeteltem. A piros kerítés mellett egy János bungaló feliratú zöld fabódé padjára ültem. Egyszer csak egy bottal járó ősz hajú férfi jelent meg mellettem, s hívta vissza kutyáit. Kiderült, a fabódé az övé, és szívesen elmesél mindent róla, fáradjunk beljebb. Szóltam a többieknek, János bá pedig már nyitotta is az ajtót.
Házigazdánk 24 éven át volt vadőr és 800 hektárnyi erdő tartozott hozzá. A bungaló falain sörétes puskája és a pályáját bemutató temérdek fénykép lógott. János bá csak mesélt nekünk, talán örült is a társaságnak, hogy van kinek továbbadni történeteit. Megtudtuk, hogy ősszel, amikor a szarvasbőgés kezdődik, gyakran kint alszik a kunyhóban, és hallgatja az erdő hangjait. Zenész és Filkó névre hallgató kutyái egyhamar mellénk telepedtek, s megjelent a színen Miska macska is. Vidéki szokás szerint János bá előkapott egy üveg bort, s megkínált minket egy pohárkával saját készítésű Rizlingjéből. Nótázással folytattuk, énekeltünk báróleányba szerelmes juhászokról és akasztófákról.
Mindig volt egy utolsó pohár
Nehezen szakadtunk el kedves vendéglátónktól, s közben csatlakozó feleségétől, Teréztől. Mindig volt még egy utolsó pohárka, János bá szívesen kínálta, mi pedig élveztük a mesébe illő estét. Mennünk kellett, várt bennünket egy másik társaság is, de megígértük a falu szélén lakó idős párnak, hogy még meglátogatjuk őket. Végül búcsút vettünk, és egy szentjánosbogarat követve elindultunk az éjszakába.
Fotó: Katona Boglárka
