Egy októberi reggel: többórás utazást követően Amerika egyik fapados légitársasága végre elröpített a hideg, őszi New Yorkból ide, San Joséba, a fülledt Kalifornia egyik kisebb szegletébe, a Szilícium-völgy fővárosába. Számoljunk mondjuk egy hozzávetőleges huszonöt Celsius fokos hőmérséklet különbséggel, így az első és legfontosabb feladat a nyári öltözék kihámozása a pulóver és kabátrengeteg alól.
A négy Magyarországnyi területet bejárni – az amerikai módit követve – autóval érdemes. Tehát az előkészületek második lépése egy légkondival jól felszerelt autó gondos kiválasztása, melyhez távol-keleti segítség dukál. Semmiképp sem szabad bedőlni a filmekben látott vagány kocsiknak – magyar pénztárcánk inkább az alacsonyabb fogyasztású modelleket részesíti előnyben, válasszunk tehát az Európában is fellelhető gyártmányok közül.
Öltözék: lassan már harmonizál a harminc fokkal, az autónk kigurul a kölcsönző-garázsából, cédé be, ablakok le és indulhat is az őszi-nyaralás első állomása: Kalifornia, bő egy hétig most ez lesz az otthonunk.
Szilícium völgy – a számítástechnika bázisa
A vezető számítástechnikai cégek gyűjtőhelyén, irodaházak garmadájával találkozhatunk, ugyanakkor a kétszázötvenezer itt dolgozó egy igazán lenyűgöző hátteret kap munkájához: a Hamilton hegységet. A szilíciumhoz ugyanakkor már rég nincs sok közük.
Sem Mark Zukerberg, sem Bill Gates nem jön szembe, így jobb továbbállni, sokkal jobban fúrja az oldalunkat, milyen az élet a Szent András törésvonal mentén. Ugorjunk hát be egy villámlátogatásra és egy jeges smoothie-ra Palo Altoba, a Közösségi háló című film egyik helyszínére, abba a városkába, ahol a fiatal egyetemisták a közel százéves épületekben tengetik mindennapjaikat – például a Stanford Egyetem kollégiumában, a világ harmadik legjobb egyetemének kampuszán.
San Francisco – a színes történelemkönyv
Azonban miért is időznénk itt oly sokáig, hiszen irány San Francisco, ott már várnak ránk, de különben sem érdemes késlekedni egy olyan helyről, ahol az oly ismert nyitott kábelvasutak közlekednek hegyen-völgyön át – összekötve a hagyományt a nyitottsággal. Ráadásul ott van a hatalmas Golden Gate híd, a félelmetes Alcatraz, a csodálatos kilátást nyújtó Twin Peaks, George Lucas irodája, a Fisherman's Wharf és a szivárványos Castro...
A filmvászonról ismerős keskeny, magas házak kezdik szegélyezni a soksávos utat, emelkedő, lejtő, emelkedő, ez már San Francisco. És tényleg olyan, mint amilyennek az ember elképzeli. Fel s le visz az automata kisautónk – el is fáradna a kezünk a sebességváltásnál ekkora magasságkülönbségeknél. Fel s le, fel s le, leparkolunk egy ugyanolyan keskeny háznál, mint amilyenek a képzeletünkben éltek oly sokáig ez előtt. Chris fogad bennünket, bekísér a keskeny házba, ami hamarosan már meg is szűnik keskenynek lenni...
Naplemente a hídnál
Még épp van egy kis idő a naplementéig, gyorsan, nosza, irány a város egyik ikonikus építménye, a Golden Gate híd. A híd, melynek látképe annyi szerelmes film végefőcíméhez szolgált hátterül, a híd, a hatalmas, melynek vörös festése tökéletesen harmonizál az alkonyat narancsos színeivel.
Miután hazafele menet leróttuk tiszteletünket Yoda mester és Muybridge úr, a mozgókép egyik atyjának szobránál (tettük mindezt a Lucasfilm irodaházának parkjában) egy gyors welcome dish és drink elfogyasztása után hamar ágyba/matracra kerültünk – hosszú nap áll mögöttünk.
A San Francisco-i gasztronómia egyik jeles darabja az az icipici egytál-falatka, aminek hatalmas előnye, hogy több ételt is végigkóstolhatunk anélkül, hogy jóllaknánk. Eféle kisporciós éttermek egész garmadája működik San Francisco-szerte – egy ilyen lüktető, déli városhoz nem is dukálnak nagy, nehéz ételek.
Melegnegyed polgárpukkasztó plakátokkal
Második napunkat egy gyors kábelvasutazással kezdjük. Elképesztő, hogy emberek tízezrei utaznak nap-mint nap ezekkel a járművekkel teljesítve napi rutinjukat. Szerencsések vagyunk, a szállásunkhoz mintegy öt perc gyaloglásnyira már bele is botlunk a California street-i vonal végállomásába. Néhány kötelező fotó elkészítése után már siklunk is a városi kikötő felé. Az öböl és a sirályok szemrevételezése után pedig egy másik villamosra szállunk – ez már nem a klasszikus modell, bár a hatvanas évek dizánja a Market street-i villamost is a különlegességek közé emeli.
Bő negyedórás utazás után színes zászlók kezdik tarkítani az amúgy is színes házakat: végállomás: Castro. A Castro a világ egyik legismertebb melegnegyede, meleg bárokkal és találkozóhelyekkel, Európában polgárpukkasztónak számító plakátokkal. Mindezeket leszámítva azonban ez a környék is olyan, mint egy akármilyen városrész: van mozi, kávézó és vannak lakóházak. Amiben mégis különbözik, az a rendkívüli nyitottság, a meleg kultúra összhangja a hetero amerikaival. És persze nem feledkezhetünk meg az általam eddig ismert legkiválóbb fagyizóról sem, ahol alkalmasint hosszú percekig kell kiszolgálásra várnunk az utcán kígyózó sorban.
Újra villamosra fel, útikönyvünk egyik legjobban hangsúlyozott fejezete a Fisherman's Wharf, San Francisco legendás turistacsalogató kikötői étterem- és bazársora, mely egy egyszerű halászkikötőből és halpiacból nőtte ki magát. Ha erre járunk, ne felejtsük el megkóstolni a tenger gyümölcseiből összeállított ételeket, majd tele hassal fényképezkedjünk le a 39-es móló lusta oroszlánfókáival.
A sorsra bízzuk, merre tovább
Esteledik: komoly döntés előtt állunk. Egy nagyobb kereszteződésnél ácsorogva a sorsra bízzuk, melyik irányba menjünk tovább. Az első busz, ami a kereszteződéshez érkezik helyiekkel van tele. Itt már világos, lemegyünk az útikönyvről, de még a térképről is – ám hamarosan egy ismerős épületet veszünk észre: a San Francisco Giants baseball stadionját. „Olcsó jegyet! Olcsó jegyet!” – ezt kínálja több önjelölt jegyüzér is a stadion párszáz méteres körzetében. De mi továbbmegyünk. Én személy szerint már le is tettem arról, hogy valaha élőben fogok baseballt nézni – ráadásul ennyi pénzért. Ekkor viszont egy idősebb házaspárba botlunk. Mint sokan mások, ők is a munkahelyükön kapták a jegyeket, ám három (három kismalac, három kívánság és nem utolsó sorban három magyar utazó) jegyet már nem tudtak felhasználni...
Nem sietünk, noha a játék már megy. A baseball – mint megtudtam – nem a rövid ideig tartó sportok közé sorolandó, így bőven akad időnk, hogy szemügyre vegyük az összes emelet összes szektorából nyíló kilátást. A játék érdekes, ám ahogy egyre feljebb haladunk a játékosok úgy lesznek egyre kisebbek. A hangulat viszont cseppet sem enyhül. Az emberek egy-két óra elteltével is hangos bíztatással, állva szurkolnak. De elárulok egy titkot: az amerikaiak nagyon tudják, hogy tartsák fenn a jó hangulatot. Az igen rövid menetek között általában kicsit hosszabb megszakítások vannak, a filmekben már oly sokat látott kivetítős lánykérések és csók-csattanások közepette már el is felejtjük hány óra van.
Los Angeles – csak a falak omladoznak
Mi jut eszünkbe Los Angelesről és az azt szegélyező kisebb-nagyobb városokról?! Ha valaki azt hiszi, az egész környék csupa fény és csillogás, nagyon téved. A benzin drágább, az étel drágább, a szállás drágább, és a csoda cifrapaloták hatalmas kertjei egymásba érnek. Aztán megérkezünk a nagybetűs L.A.-be, az álmok városába, de valami egészen furcsa dologgal állunk szemben. Beérvén a város közigazgatási határán belülre minden romos, az egykoron csodálatos pompájukban tündöklő épületek falai omladoznak, a hajdanán oly sikkes Broadway mára már csak a közép- és dél-amerikai bevándorlók mütyürboltjaitól élő. A híres Orpheum is csak árnyéka egykori önmagának.
Azért annyira ne keseredjünk el, a város bája valahol itt kezdődik. Ugyanakkor beljebb haladva az utcakép egyre modernebb, ami egyet jelent a fényűzéssel, az üzleti élettel és a helyiektől nyüzsgő közparkokkal. Itt megszűnik létezni a klasszikus Amerika, átveszi a helyét a Nyugat üzleti központ. Az üveges felhőkarcolók és a látványos modern épületek között mégis megbújik egy kisebb oázis: a városi könyvtár egyszerre ókori és egyszerre modern épülete – kerttel, kávézóval és egy kis nyugalommal.
Néhány perc autózásnyira már ismét fényűzés vesz körül: csillagok-csillagok amerre csak nézünk. A Hollywoodi hírességek sétánya. Egy-egy csillag egyedül árválkodik, némelyeknél viszont sorba kell állni egy jobb fotóért. Johnny Depp vagy épp Chuck Norris is közéjük tartozik.
Ha az ember Hollywood környékén jár, azért ne feledkezzen meg arról, hogy e sokcsillagos emberek egy komolyabb része akár személyesen is szembejöhet az utcán. Minden napra, minden látogatóra jut egy-egy híresebb sztár, nekünk Rodney Bingenheimer jutott, a neves rádiós- és filmes személyiség, akit a filmtörténet szerint úgy ismerhetünk, mint „The Mayor of the Sunset Strip“.
Folytatjuk.
