Mióta létezik a TheBétaVersion, hol végeztetek és hogyan kezdtetek el együtt dolgozni?
Rainer Zsófi: Hivatalosan pont egy éve létezünk, de már régebb óta szerettünk volna valami ilyesmibe kezdeni, mert több mint tíz éve vagyunk barátnők. Én a MOMÉ-n végeztem 2010-ben bőr szakon, és utána nem sokkal indítottuk el a márkát.
Varga Cili: Én a Corvinusra jártam kommunikáció-szociológia szakra. Együtt nőttünk fel, egyértelmű volt, hogy a márkát is együtt csináljuk meg. A végzettségem kevésbé fontos ilyen szempontból, mint Zsófié.
Ettől függetlenül a kreatív részbe is beleszólsz?
V.C.: Ott ő a főnök, de ez oda-vissza működik. Ha kérdése van vagy felmerül bármilyen probléma, akkor velem beszéli meg.
R.Zs.: Az elejétől kezdve láttuk, hogy nem annyira működik, amikor a tervezők magukat próbálják menedzselni. Ez egy külön szakma és nagyon jó együttműködni egy szakemberrel, akinek ez a feladata - ez egy tisztább helyzet. Mivel mi ennyire jóban vagyunk, nálunk nem válnak el nagyon élesen a feladatok, együtt találjuk ki egy-egy kollekció alapgondolatát. Miután elkezdtem kidolgozni a részleteket és elér egy olyan fázisba a munka, újra bevonom Cilit, megbeszéljük az ötleteket, és tudatosan alakítjuk ki, hogy mi megvalósítható, mi nem marketing vagy gyártási szempontból.
A munkáitokon mindig azt érzem, hogy ezek nagyon okos táskák, amik mögött nagyon sok gondolat van.
R.Zs.: Örülünk, ha ez látszik belőle. Igazából ez egy tanulási folyamat, aminek nagyon az elején járunk - ezek szerint látszik, hogy egy év alatt is mennyit sikerült fejlődnünk. Reméljük, hogy beérnek a dolgok, és egyre jobban sikerül kifelé is megmutatni, hogy mi mennyit agyalunk.
És mennyit?
R.Zs.: Sokat. (Nevet.)
V.C.: Alapvetően kicsit mindig elégedetlenek vagyunk, de ez segít abban, hogy tovább fejlődjünk. A fa táskák koncepcióján legalább három hónapot dolgoztunk.
R.Zs.: Igazából az ötletek kidolgozásának csak a határidő szab korlátot, mert mindig lehetne még tovább pofozgatni, csak az embernek muszáj egy idő után megmutatnia, mire jutott.
Már más tervezőtől is hallottam, hogy nem jó, ha végtelen időd van, mert a végére elfárad az ötlet.
V.C.: Ezt mi is érezzük. Szerintem egy idő után Zsófi is nagyon „belenézi” magát a dolgokba, ezért is jó, ha én ott vagyok: ránézek, és azt mondom, ne hülyéskedj már, ez tök jó, hagyd abba és lépjünk tovább, jöjjön valami új. Vagy legalább kezdjük el gyártani, nem kell azon pörögni, hogy hány pisztolytáskaszeg legyen jobb- és baloldalt. Van egy pont, ami után besülnek az ötletek.
A Pixelfolkkal megnyertétek a Wamp különdíját. Volt ennek kézzelfogható haszna?
R.Zs.: Volt, méghozzá a nyilvánosság. Úgy gondoltuk, hogy ha már a pályázatra sikerült egy viszonylag kompakt, egész projektet létrehozni, akkor ezt kommunikáljuk szélesebb körben is. Ez nagyon nagy előrelépés volt, ami a pályázat nélkül nem történt volna meg.
V.C.: Maga a díj az, hogy egy évig ingyenesen kinn lehetünk a Wampon, ami most októberben indult a Design Héttel. Ez is ahhoz segít hozzá, hogy minél több emberrel találkozzunk.
R.Zs.: Kihívás és jutalom is egyben, nyilván nagyon sok mindent meg kell ezzel kapcsolatban oldani, például, hogy milyen irányba induljunk az értékesítéssel. De mindenképpen jó lehetőség.
A nyilvánosságon kívül hozott-e mást, például több lett a megrendelés?
V.C.: Ez nagyon vicces volt, mert amikor kijött májusban a három táska meg egy Ipad-tok, akkor megjelentek a képek egy csomó külföldi blogon. Utána elárasztottak minket a levelek a világ különböző pontjairól, hogy azonnal akarnak ilyen táskát. A kibővített kollekció csak mostanra került forgalomba, így most fog kiderülni, a nagy lelkesedés Ausztráliától Mexikón át a skandináv országokig - ahol különösen jó volt a visszhangja - mennyire fordul át vásárlásba.
Szóval nem egyenként fogsz nekiállni a táskáknak.
R.Zs.: Nem, csak a mintadarabokat készítem el, onnantól kezdve a pixelek lyukasztgatását és a varrást már más csinálja. Ettől függetlenül a kézi készítés minőségére minden munkafázisnál nagyon figyelünk.
V.C.: Az elején nem számítottunk ekkora érdeklődésre, de végül a pályázaton elért siker adta meg a lökést, hogy utánajárjunk, milyen formában lehet gyártani ezeket a táskákat.
Mondtátok, hogy sosem vagytok elégedettek. Ez a Pixelfolkkal is így volt?
V.C.: Szerintem az egy jól sikerült projekt volt, valaminek a kezdete, amit most kezdünk kibontani, és amit még lehet tovább fejleszteni. Tehát elégedett voltam, csak a kivitelezéssel jött ki rosszul a lépés – ha nagyon profik lettünk volna, azonnal le kellett volna csapni és árulni - de tanultunk belőle.
A Design Hétre fa táskák készültek. Hogyan jött az együttműködés a Dombon-a-tanya tervezőivel?
V.C.: Ez egy szerencsés véletlen volt, egy bulin összetévesztettek minket velük, úgy szereztünk róluk tudomást. Fontos nekik, hogy valamilyen mesterséget, mondjuk az üvegfúvást vagy az asztalosmesterséget kiemeljék a megszokott közegéből és valami újat alkossanak, azaz a tradíciót és a mai designt összehozzák.
R.Zs.: Ők egyébként belsőépítészek, és hobbiprojektként kezdték el a Dombon-a-tanyát. Amikor elolvastuk, mit írnak a honlapjukon, borzasztóan szimpatikus volt ez a hozzáállás, ahogy a mesterségbeli tudáshoz visszanyúlnak. Valahogy nagyon közösnek éreztük azzal, amit mi gondolunk erről.
V.C.: Kicsit olyan volt, mintha valaki megírta volna a Gombold újrás pályázatunk szövegét.
R.Zs.: Amikor lehetőséget kaptunk, hogy a Design Héten megjelenjünk, rögtön rájuk gondoltunk, hogy velük szeretnénk közösen csinálni valamit erre az alkalomra. Az eredmény végül egy teljesen kísérleti dolog lett. Rengeteget gondolkoztunk rajta, nem szerettük volna feltétlenül egy eladható, gyártható dologra korlátozni magunkat. Ez az együttműködés a kezdete valaminek, amiből egyszer majd lehet, hogy lesz egy eladható produktum, de első lépésként azt szerettük volna megmutatni, mennyire közösek a gondolkodásunk gyökerei, és hogy ezt hogyan tudjuk tárgyak formájában megjeleníteni.
És pontosan minek neveznétek a végeredményt?
R.Zs.: Tulajdonképpen koncept-táskák. Nem funkcionális darabok, nem hordásra készültek – ugyan bele lehet pakolni, működnek, de inkább csak szerepeket, helyzeteket jelképeznek. A tervezésnél nagyon fontos volt, hogy ők építészként rendszerben gondolkoznak. Ez leginkább abban jelenik meg, ahogy a fatömbökbe bepakolsz. Ezt öleli körül az, amit mi csinálunk - finom, nagyon egyszerű megoldásokon alapuló bőr részletek.
V.C.: Nekik az tetszett, hogy mi díszítőelemként használjuk ugyan az anyagokat, de nagyon fontos funkciójuk is van: azzal záródnak a táskák, nemcsak ad hoc módon jelennek meg a tárgyakon. Ebben a kísérletben is a funkcionalitás és az esztétikum találkozott. Az egész annak a gyümölcse, hogy tényleg nagyon megörültünk egymásnak, így ennek akár lehet folytatása is.
De ha valakinek nagyon megtetszik egy fa táska, akkor tudná használni? Nem túl nehéz?
V.C.: Viszonylag nehéz, de pont a telefontartók még a hordható kategóriában vannak, az ékszer és a táska határán. Már többen is mondták, hogy szívesen megvennék, így ezeknek a kisebb, női daraboknak már tervezzük az utóéletét. Vagy ha lennének itthon olyan férfiak, akik merészebbek, akkor el tudom képzelni, hogy a laptoptáskát is vennék. Az pont nem annyira nehéz, és pont annyi dolog fér bele, amit egy férfi magával visz kávézni.
Most dolgoztok valami újon, vagy csak a Pixelfolk gyártása van folyamatban?
R.Zs.: Párhuzamosan zajlik a Pixelfolk táskák gyártása, a Box Couture projekt menedzselése, illetve a webshop beindítása is folyamatban van. Megyünk Łódźba a Wamppal, az ottani designfesztiválra a pixeles táskákkal – most ez a kollekció kapható, amelyhez készítettünk még további kisebb kiegészítőket is.
V.C.: Aztán valószínűleg a kollekció pár darabja és a fa-táskák mennek Torinóba, az ottani designvásárra. Zsófi pedig már ötletel a tavaszi kollekcióhoz is, úgyhogy megy minden a maga útján.
Meghatároztátok magatokban, hogy milyen vásárlókörnek szánjátok a Béta táskákat?
V.C.: Alapvetően olyan táskákat csinálunk, amik minőségi alapanyagokból készülnek, időtállóak, ezért nyilván olyan árkategóriában is mozognak, amit itthon nem mindenki engedhet meg magának. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem feltétlenül nem engedhetik meg maguknak, csak más hozzáállásuk van itthon az embereknek az öltözködéshez. Lehet venni egy évben öt H&M táskát vagy egy Béta-táskát és árban ugyanott vagyunk. Ez igazából arról szól, hogy valaki mennyire tudatosan gondolkodik arról, mit vásárol meg. Az, hogy mit veszel fel vagy hol vásárolsz, elmond rólad, a hozzáállásodról valamit. Mi úgy állunk a dolgokhoz, hogy a lehető legjobbat szeretnénk kiadni a kezünk közül. Nyilván mindig van mit fejlődni, de olyan embereket szeretnénk a vásárlóink között tudni, akiknek szintén fontos, hogy amit felvesznek, az minőségi legyen és valahogy úgy egészítse ki az életüket, hogy visszahasson rájuk, azaz minden nap jobban érezzék magukat tőle. Némileg tudatosabb vásárlókat keresünk.
Amikor valaki először találkozik a termékeinkkel és azt mondja, milyen szép ez a táska, de az ára is szép, és én elmagyarázom, hogy e mögött mekkora munka van, azt kicsit „társadalmi misszióként” is fogom fel. Mi ezt tényleg nagyon sok szeretettel csináljuk. Jó érzés felkelni és bemenni a műhelybe, és nagyon jó érzés, amikor valaki megvesz egy táskát és boldog vele – nekünk ez számít. Most hétvégén már az is elhangzott, hogy hű de drága, de inkább egy ilyen, mint egy hülye Louis Vuitton. Úgyhogy végül is van fejlődés. (Nevet.) Kevesen vannak, akik itthon értik azt, amit mi szeretnénk képviselni, de szerintem pont most vagyunk egy vízválasztónál: most kezd kinevelődni egy generáció, illetve az idősebbek is most kezdenek átállni arra, hogy lehet, hogy nem mindegy, mit veszel meg az elérhető árutömegből.
R.Zs.: Szerintem fontos elmondani, hogyan készülnek a táskák. Lehet, hogy amikor a vevők először látják a címkén, hogy 50 ezer forint, akkor a szívükhöz kapnak, de valójában az emberek egyre inkább tudják és érzik, hogy miért annyi. Csak tudatosítani kell bennük, hogy azért, mert sokat agyalok az ötleten, mire megvalósul, kézzel szabjuk ki a darabokat és hogy odafigyelünk, hogy ne legyen rajta hiba. Minél többször hallják ezt, annál természetesebb lesz, és lehet, hogy egyszer már nem fognak a szívükhöz kapni.
Mi a legjobb dolog az egészben?
R.Zs.: Engem nemrég valaki felhívott lelkendezve, aki kapott ajándékba egy táskát, hogy teljesen úgy érzi, mintha ez a táska mindig is az övé lett volna. Ez nekünk is nagy boldogság, ha olyan tárgyakat készíthetünk, amit valaki azonnal a sajátjának érez és kötődik hozzá.
V.C.: Nem akarok csak egy dolgot kiemelni, mert nagyon jól érzem magam az egészben, de az tetszett nagyon, amikor egyszer ültem az egyik kedvenc kávézónkban, balra néztem, és ott volt egy lány, akin a mi táskánk volt. Nem ismertem, fogalmam sem volt, kitől kaphatta, de az jó érzés volt. Elég szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Azt csináljuk, amit szeretünk, és azokkal, akiket szeretünk: mert nemcsak ketten vagyunk - sok kedves barátunk van, akik nélkül ez nem működne.
