Karl Lagerfeldet ma már nem érdekli a saját nemi élete, úgy érzi, épp eleget élt. Valentino még mindig gyereklelkű, változni képtelen álmodozó, Anna Wintour pedig csak akkor tűnik emberinek, ha a lányával látjuk. Dokumentumfilmek a nemzetközi divat meghatározó személyiségeiről.Régi mulasztásomat pótoltam be azzal, hogy maratonban megnéztem az utóbbi évek három legfontosabb divat dokumentumfilmjét: a Valentinóról szóló The Last Emperort, a főleg Anna Wintourra koncentráló The September Issue-t, és a Lagerfeld Confidentialt. Bárkinek, akit közepesnél jobban érdekel az az óriási üzlet/cirkusz, ami a divat, melegen ajánlom mindegyiket, mert van itt terrortól káprázatos ruhákig minden.
Könnyfakasztó karrier: Valentino
Matt Tyrnauer filmje egyszerre akarja megrajzolni egy gyermeklelkű, változni képtelen álmodozó portréját, miközben próbálja megfejteni a Valentino és évtizedes üzlettársa, Giancarlo Giammetti közti szimbiózist, ráadásul még tisztelegni is kíván az haute couture kiveszőben lévő műfaja előtt. Ismerjük a mondást a szarkáról, ugye?
A doku apropóját a divatház fennállásának 45. évére készülő grandiózus életműbemutató és -kiállítás előkészületei adták. Kicsit idegesítő volt, hogy nagyjából ugyanazok a toposzokat rágták végig a számba: a régi iskolába tartozó Valentino érezhető vergődése, a fiatal biznisztitán, Matteo Marzotto és Giammetti, az öreg róka harca, a letűnt Dolce Vita és a megváltozott üzleti világ nehezen kibékíthető ellentéte. Ugyanakkor teljesen át tudtam érezni azt a frusztrációt, ami Valentino jellegzetes félmosolyán is átütött, amikor állandóan a jövőről, a visszavonulásáról faggatózik a sok fajankó riporter. Valentino sokszor inkább tűnt hisztis gyereknek, mint élő legendának, viszont teljesen elképesztő végignézni, amikor a reggel megálmodott ötletből napokon belül valóság lesz. Hihetetlen azt a mennyiségű és minőségű kézi munkát látni, ami belemegy egy-egy ruhakölteménybe, és ez a szó itt nem negédeskedő túlzás.
A kissé suta megközelítés ellenére is ez volt a három közül a legszívszorítóbb film. Többször is gombóc nőtt a torkomban, például ahogy a Francia Becsületrend lovagja cím átvételekor köszönetet mond Giammettinek.
Kedvenc pillanat: Valentino finnyogva lehülyézi a legendás vörös ruhákat. És a kutyák.
Az akarat diadala: The September Issue
R.J. Cutler azt a munkafolyamatot követte végig, ami minden idők legvastagabb amerikai Vogue-jának, a 2007. szeptemberi számnak megjelenéséig vezetett. Ezen keresztül főként a hírhedten keménykezű főszerkesztőre, Anna Wintourra és legközelebbi munkatársaira koncentrál.
Wintour valóban nem szórakozik, például kíméletlenül hajítja ki az ablakon sokezer dolláros fotóanyagok felét, ha nem találja elég jónak. A legemberibb arcát akkor látjuk, amikor a lányával szerepel, és az kijelenti, hogy esze ágában sincs az anyja nyomdokaiba lépni. Itt is jelen van egyfajta párharc, Wintour és a kreatív igazgató, Grace Coddington között. Kettőjük közül Coddington az, aki sokkal önreflexívebb és ezáltal szerethetőbb, bár ahogy az egyik munkatárs mondja, Wintournak nem az a feladata, hogy megközelíthető legyen. Mindketten ugyanazon a napon kezdtek a Vogue-nál, fel- és elismerik egymás nagyságát, bár Coddington szerint Wintour nem tudja, hol a határ.
Az olyan megjegyzéseket, amik a főszerkesztőnőt a divat pápájához hasonlítják, kissé túlzón amerikainak éreztem, bár kétségtelen, hogy óriási befolyása van, akár arra is, hogy egy Prada szintű divatház megváltoztassa egy-egy ruha anyagösszetételét a jobb eladhatóság érdekében. A film azért is érdekes, mert a nagy gazdasági lufi kipukkanása előtti utolsó pillanatot kapta el, amiből ez a magazin sem tudott még magához térni.
Kedvenc pillanat: bármelyik Grace Coddingtonnal.
One man show: Lagerfeld
Rodolphe Marconi hagyományos portréfilmet forgatott a Chanel főtervezőjéről, különösebb apropó nélkül. Bevallom, meglehetős fenntartásaim voltak Lagerfelddel szemben a film előtt, hiszen időről időre képes olyan bicskanyitogató dolgokat nyilatkozni, ami után azt gondolja az ember, hogy tényleg őrült. Kellemesen csalódtam, Lagerfeld bizony képes kívülről, ironikusan is magára nézni. Nincs csendestársa vagy mankója, viszont nagyon sokat beszél az anyjáról, aki teljesen szembement a kor anya- és nőideáljával.
Kaiser Karl nagyon tudatosan formálja a róla kialakult képet, és ez a film pontosan annyit mutat meg, amennyit ő jónak gondol. Nem egyszer kineveti a riporter, főleg szexualitásra vonatkozó körülményeskedő kérdéseit, de a választ nagyon is kézben tartja: nem nagyon konkretizál, de sejteti, hogy nem élt szűzies életet, hozzátéve, hogy ma már nem érdekli az egész. Valentino nosztalgiázásához képest ő egy teljesen más szemléletet képvisel, többször is elmondja, semmi értelme a múltat vizslatni, hiszen ha régen minden jobb volt, akkor most akár fel is köthetjük magunkat. Ugyanez a gondolat tér vissza, amikor a Chanel 1983-as feltámasztásáról beszél: a tisztelet egyszerűen nem eladható.
Vannak persze fellengzős kijelentései („Én egy teljes improvizáció vagyok", „Én mindenre emlékszem"), és indokolatlanul sokat mutatják magyarázat nélkül az állandóan vele tartó modellfiút, de másba nemigen tudok belekötni: Lagerfeld másfél órában tökéletesen érdekes és szórakoztató.
Kedvenc pillanat: Lagerfeld a szétvásott kispárnájával, amivel 10 éves kora óta utazik.
folytatjuk.
