kasztrált énekesek

A kasztrált énekesek először a 16. századi Itáliában tűntek fel: királyi, hercegi udvarokban, kórusokban egyre több herélt fiú jelent meg. Az első castratónak nevezett énekes a spanyol származású Hernando Bustamante volt, aki 1558-ban a Sixtus-kápolna kórusában énekelt. Mivel a korszakban nem nézték jó szemmel, ha egy nő nyilvános helyen énekel, máshogy kellett megoldani a magas hangot kívánó operaszerepeket. Az egyházi kórusban pedig szó sem lehetett arról, hogy egy női hang bűnös vágyakat keltsen, hiszen Pál apostol is megmondta: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak.”

Volt, aki saját maga kérte

Kutatások szerint a 18. században évente 4000 fiúgyereken végezték el a csonkítást, amit ugyan a katolikus egyház tiltott, valójában azonban a pápai kórusban is énekeltek kasztráltak. Hivatalosan büntetendő cselekedet volt a kasztrálás, így gyakran balesetnek álcázták, állítva, hogy egy kutyatámadás, lórúgás, „vaddisznó támadása” vagy „hattyú harapása” miatt szükséges a műtét, amit többnyire a borbély hajtott végre. Az operációra még a pubertás előtt sor került, és ettől fogva ezek a fiúk énekesi pályára, az operák színpadaira voltak szánva. (Minél korábban hajtották végre a műtétet, annál magasabb maradt az illető hangja.) Gyakran énekmesterek győzték meg a szülőket arról, hogy engedjék kasztrálni a gyermeküket, akik beleegyeztek, abban a reményben, hogy így majd tisztes megélhetést biztosítanak családjuknak. De arra is volt példa, hogy valaki maga kérte a kasztrálását: így például Testori, aki 1873-ban, 11 évesen folyamodott ehhez a módszerhez, vagy Caffarelli, akit Farinellin kívül a legjobb kasztrált énekesnek tartottak, és aki híres volt a színpadon és azon kívül zajló dührohamairól, valamint a nemes hölgyekkel folytatott szerelmi kalandjairól.

Nem volt veszélytelen

Maga a műtét úgy zajlott, hogy ópiummal elkábították, majd forró vízzel teli kádba fektették az illetőt. Ezután elmetszették az ondóvezetéket, amelynek következtében idővel összezsugorodtak és elhaltak a kasztrált heréi. (Rosszabb esetben eltávolították a heréket is.) A beavatkozás nem volt veszélytelen: előfordult, hogy a vérveszteség vagy valamilyen fertőzés miatt nem épült fel az illető. És természetesen nem minden kasztrált lett híres énekes: körülbelül minden tizedik futott be. A barbár gyakorlatra nem voltak büszkék az olaszok sem: amikor Charles Burney zenetörténész Itáliába utazott, és megkérdezte, hol végeznek ilyen beavatkozást, egyik város sem vállalta magára a felelősséget: „Milánóban azt mondták, menjek Velencébe; Velencében Bolognára mutogattak; Bolognában azonban tagadtak mindent, és Firenzébe irányítottak; Firenzéből aztán Rómába, Rómából pedig Nápolyba küldtek…”

Rajongtak értük

Az őrület 1720–1740 körül hágott a tetőfokára, ekkor valamirevaló opera-előadást nem lehetett castrato nélkül megtartani. A legnépszerűbb zeneszerzők írtak nehéz, nagy bravúrokat igénylő szerepeket és áriákat a számukra, a legjobbak csillagászati összegeket kerestek, és a társasági élet körülrajongott központi alakjai voltak. Aki jól énekelt, Európa-szerte sikerekre számíthatott.

A kasztráció következtében ezeken a fiúkon nem fejlődött ki a férfiakra jellemző, előreugró ádámcsutka, és testszőrzetük sem erősödött meg. Alkatuk nőies jelleget mutatott, különösen a derekuk, a combjuk és a mellkasuk volt teltebb. Hajuk sűrű és erős volt, ugyanakkor testük többi része teljesen szőrtelen maradt. Arcuk vöröses és puffadt volt, és az átlagosnál jóval magasabbra nőttek, a törzshöz viszonyítva aránytalanul hosszú karjuk és lábuk volt, mellkasuk hordónyi széles, ami, a gyermeki állapotban megmaradt hangszálakkal együtt, egyedülálló hangot és hangképzési lehetőséget jelentett. Elképesztő módon voltak képesek bánni a levegővel, néha 70-80 másodpercig kitartottak egy-egy hangot, amit koloratúrákkal díszítettek, és egy levegővel énekeltek végig. Ehhez persze az is kellett, hogy a műtét után speciális iskolába járjanak, ahol énekléssel és tanulással töltötték napjaikat.

Kedvelt partnernek számítottak

A közönség természetesen tudta, hogy az adott szerepben egy kasztrált énekes látható, mégis szívesen vette annak az illúzióját, hogy női ruhában és női szerepben egy nőt lát.

Mecénásaik tömték őket pénzzel, a nők epekedtek utánuk, a közönség ünnepelte őket, gyakorlatilag ők voltak a 18. század „rocksztárjai”. Egyes úrinők imádottjuk arcképét medálon a nyakukban viselték, mások ajándékokkal halmozták el őket, sőt, viszonyt is folytattak velük, mivel feltehető, hogy nem minden kasztrált vesztette el teljesen a szexuális képességét. Állítólag mindkét nem számára kedvelt partnernek számítottak, szexuális étvágyukról legendák keringtek, telhetetlen szeretők hírében álltak.1766-ban egy Tenducci nevű kasztrált énekes megszöktetett egy 15 éves lányt, amiért végül börtönben kötött ki.

18. századi rocksztárok

Az olasz Carlo Maria Broschi, azaz Farinelli, a 18. század legünnepeltebb kasztrált énekese képes volt 250 hangot egyetlen levegővétellel kiénekelni. Adottságait ki is használta: óriási fellépti díjakat kért, és olyannyira népszerű volt, hogy még a hatalmon lévők is tartottak befolyásától. Senesino, Pacchierotti, Crescentini, Bernacchi, Velluti és Alessandro Moreschi valamennyien koruk ünnepelt sztárjaiként éltek kasztráltként.

A kasztrált énekesek a 19. században szorultak háttérbe: ekkor változott a közízlés, és megjelentek a női szopránok is, így nem volt többé szükség arra, hogy női ruhába öltözött férfiak énekeljék a női szerepeket. 1860-ban, az egyesült Olaszország kialakulása után pedig törvényben tiltották meg a kasztrálást. Az „utolsó kasztrált”-nak nevezett Moreschi hangjáról pedig 1903-ban hangfelvétel is készült, ami alapján sejthető, hogy milyen volt ezeknek a különleges embereknek az énekhangja.