udvarias gyerek

Gyermekeink felé alapvető elvárás bizonyos kor fölött, hogy udvariasak legyenek, köszönjenek. Ha elmegyünk velük boltba, étterembe, családi eseményre, színházba vagy moziba, akkor tudjanak viselkedni. Szülőként büszkeséggel tölt el, ha látom, hogy jól teljesítenek a porontyok egy-egy szituációban, különösen, ha már nem kell a sarkukban loholva folyamatosan emlékeztetni őket azokra a dolgokra, amiket már ezerszer megbeszéltünk. Egy idő után automatikussá válik, ahogy nálunk felnőtteknél is az, hogy figyelünk a körülöttünk lévő emberekre és a viselkedésünkre. Vagyis inkább azzá kellene válnia.

A jó példa a fontos

Bár sokszor elmondjuk, hogy ha belépünk valahova, vagy épp távozunk, akkor köszönünk, nem dobáljuk el a szemetet sem az utcán, sem máshol, vagy mindig elpakolunk magunk után, de a legjobb mégis az, ha példát mutatva mi magunk is udvariasak vagyunk a mindennapok során. És nem csak a felnőttekkel, a gyerekekkel szemben is, mert úgy gondolom, hogy ez a fajta viselkedés alapvetően arról szól, hogy megadjuk a tiszteletet a másik embernek, legyen az fiatal vagy öreg.

Egy gyerek legyen udvarias!

Számtalanszor tapasztalom, hogy azok, akik elvárják mindenkitől, a gyerekektől leginkább, hogy velük szemben alkalmazzák ezeket az íratlan szabályokat, saját viselkedésükben elég lazán kezelik azokat. Míg elegánsan szemet hunynak a saját hiányosságaik felett az udvariasság terén, addig mások tetteit extra alapossággal figyelik meg és elemzik. Ezek az emberek, akik elvárják, hogy előre köszönjön nekik egy gyerek, hiszen csak egy gyerek, és adja meg a tiszteletet! Na és persze ha elmarad a várt köszöntés, akkor élesen bírálják a viselkedését, és a neveltetését.

Sokszor csak a fülünkkel van a baj

A fiaim kisebb korukban elég szégyenlősek voltak, ezért csak az orruk alatt dünnyögtek egy jó napotot, amit nagy eséllyel rajtam kívül senki nem hallott. Szóval könnyen elképzelhető az is, hogy nem udvariatlanság áll a háttérben, csupán egyszerűen zavarban van a gyerek, és vagy nem halljuk, mit mond, vagy nem mer megmukkanni sem. Saját példámon okulva mindig figyelmeztettem őket, hogy ezt senki nem hallotta, persze csak ha ott voltam velük.

Én is voltam udvariatlan kölyök

Nyolcéves korom körül gyakran jártam át a barátnőmékhez. Szomszédok voltunk, az ajtó sokszor nyitva, így egy kopogás után általában valahonnan bentről érkezett egy „szabad”, és már bent is voltam. Egy idő után észrevettem, hogy a szülei furán viselkednek, mintha nem kedvelnének. Amikor rákérdeztem, a barátnőm elmondta: nem tetszik nekik, hogy soha nem köszönök. Erre persze jött a döbbenet, mert én nagyon udvarias módon minden alkalommal köszöntem, amikor beléptem a lakásba, de mivel nem a megfelelő decibellel adtam ezt elő, így a szülők számára én lettem a „nem köszönős”. Onnantól kezdve persze különösen odafigyeltem, hogy a legtávolabbi sarokba is elérjen a hangom. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba is vittem a hangerőt, mindenesetre már nem néztek rám ferde szemmel, amikor megjelentem. 

A minta és a tapasztalat

A fiaim most már elég nagyok hozzá, hogy nem jönnek zavarba idegen környezetben, és látom, hogy szerencsére a szülői mintát sikerül követniük, de a kisebb gyerkőcöknél igen kellemetlen (vagy inkább bosszantó?) tud lenni, mikor felnőtt emberek szögegyenesen ellentétes módon viselkednek, mint amit mi tanítunk. Amikor teljes lelki nyugalommal beáll a gyerek elé a sorba, vagy a vonaton nemhogy a helyét nem adja át másnak, aki láthatóan rászorul, de a táskáját sem emeli fel a mellette lévő ülésről, hogy valaki oda tudjon ülni, esetleg köszönés nélkül viharzik el mellettünk egy társasház folyosóján. Persze ez nem a többség, de sajnos azt sem mondhatom, hogy csak elvétve akad rá példa.

Értékrend kontra érdekérvényesítés

Ilyenkor néha elgondolkodom, hogy a saját értékrendünk átadásával nem rontjuk-e szegény gyerekek esélyeit az érdekérvényesítésben. Mert ha arra tanítom, hogy udvariasan engedjenek előre másokat, legyenek előzékenyek, segítsenek, és figyeljenek oda az emberekre, akkor azok, akik nem foglalkoznak effajta apróságokkal, simán háttérbe szoríthatják őket.

Nem jó, ha háttérbe szorítod az érdekeid!

Egy kiránduláson, várlátogatás során esett meg velünk, hogy lefelé jöttünk egy keskeny lépcsősoron, mögöttünk egy nagyobb társasággal. Meredek volt, a lépcsőfokok anyagában is mutatkozott némi hiány, ráadásul csúszott is, szóval nem volt egyszerű terep. A 12 éves fiam fogta a 4 éves húga kezét, miközben kapaszkodott a korlátba, és vonultunk lefelé. A hátsó társaság felől folyamatosan hallatszottak a sürgető megjegyzések: Húzzunk bele! Haladjunk! Persze nem nekünk címezték, csak mintha a sajátjaikat hajtanák, de pontosan látták, hogy ott vagyunk előttük. Félreállni nem tudtunk, hogy elengedjük őket, mert nem volt elég hely, és szegény fiam annyira akart sietni, hogy persze esés lett a vége. Nem komoly, de elég egy síráshoz a kislányomnál. Aztán amikor leértünk, nagy sebbel-lobbal elvonult mellettünk a csapat.

Hogy mi lehet ennek az esetnek a tanulsága?

Sajnos attól, hogy mi tekintettel vagyunk másokra, egyáltalán nem biztos, hogy ez kölcsönös. És azt is meg kell tanítani a gyerekeinknek, hogy igen, legyenek udvariasak és előzékenyek, de vegyék észre azt, amikor a saját érdekeiket annyira háttérbe szorítják, hogy az már erős hátrányt jelent, esetleg káros rájuk nézve.