Tatár Csilla: Nem tudhatod, minek lehet komoly következménye

2021-ben gyereket nevelni újfajta kihívásokat jelent az amúgy is izgalmas szülőségben. Hogyan lehet példaképként élni az online világban? Mit kell figyelembe vennünk, ha gyerekünket biztonságban akarjuk tudni a való világban éppúgy, mint az interneten? Mik a következményei egy-egy megosztott képnek? A Digitális szülő kampány ezzel kapcsolatban próbál utat mutatni a szülőknek.

Több tízmilliónyi posztot – képet és videót – osztunk meg naponta a közösségi médiafelületeken. 2020-ban a szeretteinkkel és barátainkkal történő megosztás még fontosabbá vált, mint bármikor korábban. Még többet posztoltunk, még több időt töltöttünk az online térben, és talán nem mindig azzal a körültekintéssel, ami a biztonságos internethasználatot elősegíti. Felnőttként saját magunk dönthetjük el, hogy mit teszünk közzé, de vajon gondolunk-e arra, hogy milyen veszélyeknek tesszük ki a gyerekeinket, ha róluk töltünk fel képeket? A kampány egyik nagykövetét, Tatár Csillát kerestük meg kérdéseinkkel.

A digitális szülőség viszonylag új fogalom, ami 20 évvel ezelőtt nem is létezett, de még a 2020-as év előtt is mást jelentett. Ki mondhatja el magáról, hogy digitális szülő?

Teljesen természetes, hogy digitális szülők vagyunk, és nem is akarok más lenni. Minden család kialakítja a saját rendjét és szabályait. Sok mesét nézünk táblagépen, tavaly a karantén alatt sokszor kapcsoltuk be a Mesetárat. De a gyerek pontosan tudja, hogy a YouTube-on miket lehet megnézni, és csakis felügyelettel. Nyilvánvalóan hallja a beszélgetéseinket is, amik mondjuk a posztolásról vagy bármilyen tartalom megosztásáról szólnak, nem ismeretlen számára az sem, hogy kiteszek valamit az internetre, még ha fogalma sincs is róla pontosan, hogy ez micsoda.

A digitális szülőség ugyanakkor nálam nem itt kezdődik. Amikor valamilyen kérdésem volt a Milánnal kapcsolatban az elején, legyen szó babakocsi-vásárlásról vagy hozzátáplálásról, akkor különböző kismamacsoportokban egymástól kértünk tanácsot. Nagy segítségemre van az online világ, viszont hogy a gyerekemről milyen tartalmakat, információkat osztok meg, azzal kapcsolatban sokkal óvatosabbnak kell lennem, mint amennyire óvatos voltam korábban.

Akkor ma már nem is létezik analóg szülőség?

Nyilván ezt Magyarországon nem lehet kijelenteni, amikor gyerekek ezrei nem jutnak megfelelő oktatáshoz egészen egyszerűen amiatt, mert internetkapcsolatuk sincs otthon. A mélyszegénységben élő nélkülöző gyerekek analóg élnek, de nekik nem is ez a legnagyobb problémájuk, hanem hogy egyáltalán lesz-e meleg étel az asztalon. Szóval nem lehet kijelenteni, hogy nem létezik.

De ha az én környezetemre vonatkozóan próbálok valamiféle ténymegállapítást tenni, akkor azt gondolom, hogy nem, nincs analóg szülőség, mert például az óvoda által fejlesztett applikáción keresztül kommunikálok az óvónőkkel is. Ott látom, hogy mi történik a gyerekkel, a napi rutin online működik. És ugyanígy működik a gyerekorvossal: elküldöm neki, hogy itt egy kiütés, ő megnézi, fölhív, hogy akkor ezt meg kell-e nézni személyesen, vagy csak elvakart egy szúnyogcsípést, és higgadjak le. Így nem mondhatom, hogy számomra lehetőség lenne az analóg szülőség.

Akkor te bátran lépsz a fejlődés útjára, nem is sírod vissza a régi szép időket? Vagy nem félsz, hogy ez egy olyan terep, ahol még nincs elég tapasztalatunk, hogy egy olyan dolog van a jelenünkben, aminek a hatását még nem látjuk  biztosan?

Hát ez az, amit nagyon jól megfogalmaztál: valamitől félünk a jelenben, aminek a jövőben van következménye. De szülőnek lenni mindig kihívás. Nekem is nyilván vannak mintáim, már megszerzett tapasztalataim, példák, amiket innen-onnan láttam, ezeket mind próbálom beépíteni a napi gyakorlataimba, de a szülőség mindig egy tanulási folyamat. Pontosan ez igaz az online világra is. Természetesen van egy édes nosztalgia azzal kapcsolatban, hogy „bezzeg az én időmben”, de én szeretem, hogy fejlődik a világ. Nem baj, ha a gyerekem tudja kezelni a táblagépet, sőt meg akarom tanítani neki, hogyan kell helyesen használni, mert ezen fog dolgozni. A mi családunkban is vannak fontos értékek, vannak emlékek, amikről beszélünk, meg is mutatjuk a gyerekeknek. Van itthon régi írógép az 1920-as évekből, de közben meg ott van a táblagép a kis tollal, és a gyereknek nem okoz problémát látni és érzékelni, hogy az volt régen, ez van most.

Úgyhogy tanulni kell. Én is nagyon sok mindenben önkritikát gyakoroltam, és nem azért, mert rosszul csináltam volna, hanem egyszerűen nem volt megfelelő ismeretanyagom, tapasztalatom ahhoz, hogy másképpen csináljam. Értem ezalatt elsősorban a gyerekről való posztolást is: rengeteg tartalmat kitöröltem az utóbbi időben. Persze nem kell úgy tenni az online világban, mintha nem léteznének a gyerekek, és ez valami titkolni való dolog lenne. Van, létezik, gyönyörű, okos és szép. De nagyon meggondolom, hogy kiknek, milyen csoportnak és mit teszek ki. Nyilván teljesen más egy üzleti profil, mint egy privát, és a kettőt nem szabad összekeverni.

Igen, olvastam az Instagramodon, hogy erősen kigyomláltad a Milánról szóló posztokat. Mikor gyulladt fel az a bizonyos vörös lámpa a fejedben, hogy hoppá, ezek nincsenek jó helyen?

Amikor kirobbant a Kaleta-ügy, akkor elolvastam az összes cikket a témában, és elkezdtem felkutatni ennek a hátterét. Gyurkó Szilviék elképesztő munkát folytattak a Hintalovon Alapítvánnyal. Kicsit megfordult a világ. Egyszer vendég voltam a Mokkában, ahol azt mondtam, hogy én vagyok az anyja, én döntöm el azt is, hogy milyen iskolába járjon, vagy mikor reggelizzen, bízzák rám annak az eldöntését is, hogy mit teszek ki róla a Facebookra. Felelősségem teljes tudatában, jóhiszeműen teszem ki róla azt a szép képet, mi baj lehet belőle. Persze mindig is volt egy egészséges szűrő bennem, és nem került ki Milánról sírós vagy maszatos kép, amivel úgy éreztem, kiszolgáltatottá vagy sebezhetővé válik.

De aztán elkezdtem olvasgatni különböző tanulmányokat a darkwebről, hogy ami nekem egy édes fotó, az egy beteg ember számára mit jelenthet, mit üzenhet. Vagy olyan cikkeket, amik arról szóltak, hogy a gyerekkori intimitás hogyan sérül ezektől a posztoktól. Merthogy az ő kis zárt világa – hogy mivel játszik, melyik a kedvenc játéka, hogy a közös élményeinkből mit osztok meg – hirtelen ott lesz több százezer ember szeme előtt, akik kényükre-kedvükre ízlelgethetik, boncolgathatják, kommentálhatják. Ami pedig igazán ijesztő, hogy a gyerekkori emlékeidnek egy jó része konstruált: nem biztos, hogy úgy történt meg, ahogy te emlékszel rá, hanem a nagymamád vagy anyukád, a barátod által elmesélt történetekből rakod össze. Ezek beépülnek, majd valódinak kezeled őket. És ledöbbentem: mi van, ha az én gyerekem emlékeinek csak egy töredéke abból fog összetevődni, hogy vadidegen emberek mit kommenteltek róla, mit fűztek hozzá, vagy milyen gondolat indult el bennük egy-egy fotó alapján? Rémisztő.

A másik, amit végig kell gondolni, hogy tulajdonképpen

ez rólam szól, nem róla.

Ez az én szülői csodálatosságomról és kompetenciámról szól: hogy milyen csodálatos a gyerekem, és büszke vagyok rá. Neki teljesen mindegy, hogy hány lájkot kap egy képre, meg mennyire népszerű azon az oldalon. Az én egómat, hiúságomat, lelkemet legyezgeti. Ez eléggé arcon ütött.

Ő egyáltalán nem kap semmit ettől.

Nem, semmit.

Ennek fényében pedig sokkoló, hogy például YouTube-on számtalan olyan videó, vagy Instagramon fotó van, ahol rendkívül kényes helyzetekben tüntetik fel a gyerekeket, például pelenkázás, etetés közben.

Mindenkinek a darkweb ugrik be ezekről a fotókról elsősorban, ami egy valós veszély, és senki nem örülne annak, ha pornográf tartalmú oldalon szerepelne a gyereke, akár úgy, hogy a szülő maga nem is tud róla. Krízis nélküli gyerekkor nincsen, és ezzel én szülőként pluszfelületet, lehetőséget adok arra, hogy a gyerekemnek még több bántást kelljen elviselnie. A gyerekek cikizik egymást, konkurenciaharc van, nagy barátságok, nagy összeveszések. Ilyen a gyerekkor. Így a lehetőségét is szeretném szűkíteni annak, hogy egy olyan szituációban találja magát, amiben meg se tudja védeni magát, hiszen nem ő döntött úgy, hogy kiteszi azt a képet vagy információt magáról. Inkább ez az, ami engem megijeszt. Akik ennyire ki vannak szolgáltatva a nyilvánosságnak, azoknak a szakemberek szerint biztosan lesznek kötődési problémáik, nehezebben fogják tudni meghúzni a határaikat, hiszen már életüknek egészen korai szakaszában megtaposták az intimitásukat.

Akkor most mi az irányelv nálad? Mert láttam, hogy olykor-olykor azért felbukkannak a gyerekeid az Instagramodon, még ha a lehető legkevésbé felismerhető módon is.

Nem akarom rejtegetni őket. Ők vannak, élnek, léteznek. Van egy kislányom, van egy kisfiam, kétgyerekes anyuka vagyok, vannak témák, amik emiatt sokkal érzékenyebben érintenek, vagy éppen szívesen írok róluk. Nem vonom ki őket a virtuális életemből, egyszerűen csak nagyon megfontoltan és átgondoltan teszek ki tartalmakat róluk, és ebben benne van az is, igen, hogy szerintem az a védelemnek az első vonala, hogy nem felismerhetők.

Komplett ideológiákat gyártanak emberek aköré, hogy miért jó posztolni, és hogy egyébként ha ez az életünk, akkor miért ne vonjuk bele a gyerekeket, de azért ennek iszonyú nagy kockázata van, amit még fel sem tudunk mérni. Gondoljunk csak a hollywoodi sztárszülők rivaldafényben felnövő gyerekeire. Nincs semmi különbség a kettő között.

Nagyobb teher így az anyaság, hogy még erre is kell figyelni? Meg kell őket tanítani, hogy felelősségteljes posztolók legyenek, és egy olyan jövőre kell őket felkészíteni, amiben ebben a változó világban mi sem vagyunk biztosak.

Ezt nem érzem annyira ijesztőnek. A Havanna-lakótelepen nőttem föl. Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy hasonlóan veszélyes közeg volt ez a ’90-es elején, mint ma az Instagram. Gyalog jártam iskolába, fel voltam készítve arra, hogy nem megyünk be a lépcsőházakba, idegenekkel nem állok szóba, nem fogadok el édességet senkitől, nem megyek senkivel haza. Így gondolkodom a közösségi média világáról is, a gyerekemmel fogok erről beszélni. Így nem érzem annyira nagy tehernek, mert ahogy megtanítod biztonságosan biciklizni, egyedül közlekedni, úgy arra is, hogy hogyan használja a közösségi médiát.

Van két videó az Instagramodon, ahol nagyon jól szemlélteted, milyen veszélyekkel jár a gyerekekről való posztolás. Jól játszottad el a kedves vadidegent és az élcelődő interjúztatót.

Mindenki szabad kezet kapott, hogy hogyan próbálja meg felhívni a követői figyelmét a veszélyekre. Gondoltam, meg kell ütni az ingerküszöböt. Számomra is megdöbbentő volt, ahogy felvettem a videókat, hogy azta, tényleg mennyi minden ott van a gyerekekről.

Mesélsz a Digitális szülő kampányról?

Van egy kérdőív, amit bárki ki tud tölteni, és ami segítséget nyújthat az embereknek, hogy kiderüljön, ő vajon mennyire posztol felelősen. Egészen félelmetes dolgok derülhetnek ki. Például az is, hogy nagyon sokan használják a gyerekük nevét hashtagnek. Ijesztő belegondolni, hogy a gyerek mellett, aki talán még ki se tudja mondani a nevét, ott van száz kép a hashtaghez hozzákapcsolva.

A Kaleta-ügy sokakat megmozgatott, engem is. Persze arról sincsen szó, hogy egyáltalán ne tedd ki a gyereked, mert ez a világ és ez a jövő, de a ’60-as években azt mondták a terhes nőknek, hogy szép nyugodtan dohányozzanak, hiszen még nyugtatja is a babát, azóta viszont már pontosan tudjuk, hogy ennek milyen káros hatásai vannak. Óvatosan kell eljárni: erős példa, de amíg az egyik gyerek belehal egy pofonba, a másik könnyedén túléli. Ez a kampány erre hívja fel a figyelmet. Nem tudhatod, hogy mi mindennek lehet komoly következménye.

Borítókép és címlapkép: Sugár Kinga.