Őszinteség versus szülői tekintély: melyik a fontosabb?

Robert Kanter lánya, a 17 éves Sasha 2016-ban egyre furcsábban kezdett viselkedni. Rossz társaságba keveredett, lógott a tanórákról, nem csinálta meg a házi feladatait. Verekedett, ingerlékeny, dühös volt, és magasról tett a szüleire. Egy idő után kiderült, hogy meg is lopja őket. Úgy tűnt, irányíthatatlanul kerül egyre beljebb egy olyan spirálba, amilyenben egy szülő sem akarja látni a gyerekét. Ám Robert tudott valamit, amit a felesége nem: észrevette, hogy a lányuk ugyanazokat a tüneteket mutatja, amiket annak idején ő maga is megtapasztalt szerhasználóként. 

Aztán a dolgok még rosszabbra fordultak Sasha életében. A szülei minden általuk ismert eszközzel küzdöttek a lányukért: a lelkére beszéltek, csökkentették a zsebpénzét, bizonyos esetekben a házból is kitiltották, és amikor a lány a középiskola elvégzése után elköltözött otthonról, a szülők szinte fellélegeztek. Robert azt remélte, hogy a főiskolai évek alatt Sasha megtalálja majd magát és jó útra tér. Ehelyett szinte teljesen megszűnt a kapcsolat közte és az apja között. Egy nap a lány egyik barátja hívta fel aggódva az apát: elújságolta, hogy Sasha félbehagyta a tanulmányait és összeköltözött a barátjával, aki mellesleg drogokkal kereskedik, sőt a lány maga is sok ópiátot és heroint használ. Robert tudta, hogy ha ez így folytatódik, lánya lehet az egyik az évi több tízezer fiatal közül, akik drogtúladagolásba halnak bele Amerikában. Robert kikönyörgött egy találkozót a lányával egy közeli étteremben.

Amikor Sasha megjelent, látszott, hogy drog hatása alatt áll. Robert látta rajta azokat az egyértelmű jeleket, amiket saját magán is megtapasztalt abban az időben, amikor a lányához hasonlóan drogozott. Eszébe jutott a magány és a szégyen, amit a függősége miatt érzett. Azt is tisztán látta, hol rontották el a feleségével: büntették és fegyelmezték a lányukat, és közben a valódi érzelmi szükségleteivel nem foglalkoztak. A legrosszabbat tették, amit egy függővel tehetnek: magára hagyták. Robert ezért elhatározta, hogy ez egyszer másképp reagál, és elmesélte Sashának a saját küzdelmét a kábítószerekkel.

Apa sötét titkai

Leült, és bevallotta a lányának, hogy éveken át függött az alkoholtól és a különböző drogoktól. Lopott, hazudott, titkolózott, bezárkózott, még azt is elmesélte, hogy letartóztatták. Tizenegyszer került sürgősségire, ötször fekvőbeteg-rehabilitációra, többször majdnem meg is halt. Végül sikerült egy intézet segítségével leszoknia, de hajléktalanná vált és anyagi mélypontra került. Aztán a profi segítők felemelték a földről, Robert kitartott, karriert épített, és újra a kezébe vette az élete irányítását. Meggyógyult, megtalálta a boldogságot és soha nem esett vissza. A beszélgetés idején már 15 éve józan volt, sem alkoholt, sem drogokat nem fogyasztott. Amikor Robert a vallomás után a lánya szemébe nézett, reményt látott benne megcsillanni. A szakadék eltűnt közöttük. 

A szülők tehát ez alkalommal nem szidták meg lányukat. Ehelyett felajánlották, hogy segítenek neki olyan intézetet és terápiás kezelést találni, ahol le tud szokni a szerről. Robert elmondta, hogy a gyógyulás nem egyszemélyes harc, támogatókra van szükség hozzá, s ők azok is lesznek. Nem döntöttek a feje felett, nem kényszerítettek rá semmit, csak megmutatták, hogy ismerik a világot, amelyben most él, és készek segíteni neki kiverekedni magát onnan. Sasha azt válaszolta minderre, hogy hazamegy és megbeszéli a dolgot a barátjával. A szülők pedig hagyták, hogy meghozza a saját döntését. Ott maradtak az étteremben, és megmondták a lányuknak is, hogy itt várják, amennyiben a leszokást választja. Két óra múlva Sasha megjelent, kezében egy zsáknyi holmit tartott. Kiderült, hogy szakított a barátjával és készen áll arra, hogy új életet kezdjen. 

Mindig van remény

Sasha ugyanarra a rehabilitációs klinikára feküdt be, ahova annak idején az apja is. Egy évébe telt, de sikerült úrrá lennie a függőségén, szülei pedig szeretik, támogatják, azon a szinten kapcsolódnak hozzá, ahol éppen tart, nem ott várják, ahol szerintük már lennie kellene. Rendszeresen találkoznak vele, tartják a kapcsolatot, Sasha pedig egyre jobban van. Új barátja, új munkahelye van, szereti a barátait, boldog és egészséges. Több mint két éve teljesen tiszta is. Robert azóta vele együtt mesél másoknak arról, hogyan lettek függők és hogyan tudták ezt maguk mögött hagyni. Őszinte kitárulkozásuk másoknak is segítséget jelenthet.

Mindezek után szülőként érdemes elgondolkodnunk azon, mennyire engedjük közel a kamasz gyerekünket a saját fiatalkori élményeinkhez. Legtöbbünk nem jön olyan mélyről, mint Robert, de legalább egy fékevesztett bulit, túlzott alkoholfogyasztást vagy szerekkel való kísérletezést azért elkövettünk. Még az is lehet, hogy nem megfelelő emberekkel kerültünk kapcsolatba, és veszélybe sodortuk magunkat. Tele voltunk furcsa érzelmekkel, olyan döntéseket hoztunk, amiket később megbántunk. Vajon mi történik, ha erről, vagy legalábbis ezek egy részéről a kamaszunk is tudomást szerez?

Sokan meg sem merik próbálni, hiszen dolgozik a régi szégyenérzet, és félünk attól, hogy a gyerekünk ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni. Nem akarunk ötleteket adni neki. Ugyanakkor az őszinteség kifizetődik. Szorosabbra fonja a kapcsolatunkat, hitelessé tesz minket szülőként, és cserébe mi is nagyobb mértékű kitárulkozást kapunk vissza a gyerekünktől. Persze nincs rá garancia, hogy ami nekünk megoldást jelentett, az a kamaszunknak is azt fog. Nem is kényszeríthetjük rá a saját életünket. A párbeszéd viszont nagyon is hasznos lehet. 

Kitől kérjen segítséget, ha nem tőlünk?

Kolléganőnk első kézből meg is tapasztalja ezt: „A lányom nagyon hálás ezekért a beszélgetésekért. Most 13 és fél éves, és tudja (kérdezte és kérdésére felelve elmondtam neki), hogy mikor rúgtam be először, mikor próbáltam ki a marihuánát, és beszélgettünk arról is, hogy ezek milyen tapasztalatok voltak. Szerintem ha ezekről a dolgokról is őszintén beszélünk, az nem csorbítja a szülői tekintélyt, sőt: sokkal nagyobb arcvesztés lenne ezekkel kapcsolatban nem őszintének lenni, pláne hogy a kulturált alkoholfogyasztás felnőttként is az életem (igaz, nem kiemelkedő jelentőségű) része. Ha nem úgy beszélek mondjuk az első berúgásról, mint ha ördögtől való dolog lenne, nagyobb eséllyel fog felhívni minket, ha egy buliban elveszti az arányérzékét és segítségre van szüksége. Vagy legalábbis remélem.”

Másképp, mint a mi szüleink

Másik munkatársunk fia még csak most lesz iskolás. Valószínűleg többet fog tudni szülei fiatalkoráról, mint amennyit ők tudtak annak idején. „Gyerekkoromban egyáltalán nem beszélgettünk ilyesmikről a szüleimmel, és anno én sem nagyon avattam be őket az ilyen jellegű dolgaimba. Aminek két következménye lett: amikor baj volt, eszembe sem jutott hozzájuk fordulni, viszont olyan esetekben meg hajlamosak voltak túlfélteni, amikor – már felnőtt fejjel is azt gondolom, hogy – egyáltalán nem volt rá okuk. Én szeretném másképp csinálni. Nyilván mindennek megvan a maga ideje, de jelenleg semmi olyasmi nincs az életemben, amit ne mondanék el valamikor a gyereknek, ha éppen arra terelődne a szó. Persze a tanulságokkal együtt. Ettől még ugyanúgy el fogja követni a saját hibáit, és lehet, hogy azt is, amin én már túl vagyok, de szeretném, ha tudná, hogy én is emberből vagyok, ezek természetes dolgok, és meglenne az a bizalom köztünk, hogy ha baj van, hozzám fordul majd.”

Anya, elolvashatom a naplódat?

Háromgyerekes kolléganőnk igazán tapasztalt ebben a kérdésben: „Mindent elmondok nekik, szépítés nélkül. Mondjuk nagyon durva őrültségeket nem csináltam, de azt gondolom, hogy azokat is elmondanám. Egyrészt szerintem ezekből lehet a legtöbbet tanulni, másrészt ezek a beszélgetések mindig egy kicsit közelebb hoznak egymáshoz minket. Persze mindig az aktuális életkoruknak megfelelő dolgaimat mesélem. Azt látom, hogy ahogy nőnek, fontos nekik, hogy az anyjuk kilépjen a pusztán »anya« dobozból, és megismerjék más oldalairól is. Nekem a 20 éves lányom újabban azzal nyaggat, hogy hadd olvassa el az én 20 éves kori naplómat... Na, ott még nem tartok, hogy a legapróbb akkori gondolataimat is megismerje, de volt már, hogy előszűrve felolvastam belőle.”

Felesleges tökéletesnek tettetni magunkat

Kolléganőnk azért mesél csak diszkréten magáról otthon, mert olykor még ma is értéktelennek érzi magát a kamaszkori történetektől. „Arról, hogy éltem meg, amikor cikiztek, milyen a csoportnyomás, a féltékenykedés, hogyan lehet nemet mondani, milyen érzés részegnek lenni, gyakran mesélek a 11 éves lányomnak. Ezek szerintem alapvető fontosságú információk. Azt viszont nem szívesen osztanám meg vele, milyen őrültségeket követtem még el, mert attól félek, rossz szemmel néz majd rám. Talán ha idősebb lesz, megemberelem magam. Abban biztos vagyok, hogy ha rákérdez dolgokra, őszintén felelek, és remélem, hogy belelátok majd az életébe annyira, hogy tudjam, mikor kerül hasonló helyzetekbe, mint én annak idején. Persze titokban abban reménykedem, hogy a közelébe sem kerül majd drogoknak, veszélyes buliknak, rossz embereknek. Néha nem csak magamat, de őt is szeretném megfontoltnak, jó döntéshozónak látni, aki annyira okos, hogy majd elkerül minden bajt. No és persze a világot egy kevéssé veszélyes helynek. Ez az a naivitás, ami azt hiszem, nem túl kifizetődő…”