Szülőként rengetegszer kerülünk olyan helyzetbe, ahol felelősségteljes döntést kell hoznunk, méghozzá szinte azonnal. Ez ijesztő tud lenni, néha meg is bénít minket a bizonytalanság, hiszen ma már annyit lehet olvasni a gyerekek sérülékeny lelki világáról, hogy sosem tudjuk, mikor és milyen aprósággal fogunk életre szóló sebet ejteni rajta. Arról nem is beszélve, hogy a döntéseink a saját önértékelésünkre is hatással vannak.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Gondolataink ilyenkor ritkán nyújtanak segítő kezet, helyette rendszerint egyre zavarosabbá, komplexebbé válnak, amitől inkább csak menekülnénk. A felelősség nagy rajtunk, döntenünk pedig mindenképpen kell. Dr. Shefali Tsabary klinikai pszichológus és a Conscious Parenting Method megalkotója azt hangsúlyozza, mennyire fontos ezekben a szituációkban megállni egy pillanatra. Kritikus helyzetekben ritkán vagyunk képesek erre. Általában egyből, zsigerből reagálunk, méghozzá éppen a bizonytalanság és a tehetetlenség érzése miatt. Egy konfliktushelyzetben azért hagyják el a szánkat olyan mondatok, amiket később megbánunk, azért teszünk olyat, amit „józanul” nem tennénk, mert félelemből (védekezéssel) reagálunk. Félünk attól, hogy elveszítjük a kontrollt, hogy mások megvonják a szeretetüket, hogy bebizonyosodik a gyengeségünk, és hogy elbukunk a szülői szerepünkben.
Minden reakció mögött egy érzés bújik meg, amely sokszor nem kap kellő figyelmet, pedig ezen helyzetek megismétlődésének elkerülésében nélkülözhetetlen. Dr. Shefali szerint csak ezek után jöhet a helyes döntéshozatal, és ezt sem kell túlbonyolítani. Három választásunk van: elfogadni, változtatni vagy otthagyni.
Elfogadni
Az egyik legjobb szemléltető példa lehet az elfogadásra kamasz gyerekünk botrányos állapotokat mutató szobája. Ez egy gyakori súrlódási pont a családokban, és ritkán jövünk rá a konfliktus és a probléma valódi okára.
Rászólunk a gyerekre újra meg újra, hogy legyen felelősségtudó, tanuljon rendet, és mutasson egy elfogadható képet a barátainak, nemcsak önmagáról, de talán a mi nevelői minőségünkről is. Érdekes kérdés, hogy mit jelent számunkra a kupi, hogy mi az, ami minket felhergel ennek látványában? Félünk, hogy a gyerekünk haszontalan, igénytelen, lusta emberré válik, hogy rossz képet mutat rólunk, a családjáról? Vagy éppen csak egy olyan káoszt reprezentál, amiben elveszve érezzük magunkat? Esetleg régi emlékeket ébreszt, amikor a szüleink azt éreztették velünk, hogy annyira se vagyunk képesek, hogy egy rendet fenntartsunk? Miért nem tudjuk rácsukni az ajtót, levenni a kezünket az ügyről?
Elgondolkodva ezeken a kérdéseken, sokan rájövünk, hogy valójában ez a saját szükségleteinkről, vagy irreális, berögzült elvárásainkról szól, és nem a gyerekről. Felismerve valódi érzéseinket és gondolatainkat, a kompromisszum számos családban könnyen megtalálhatóvá válik például azzal, hogy ez a látvány csakis a gyerekszobára vonatkozik, ahogy a saját hálószobánk is csak a mi szükségleteinknek és kényelmünknek megfelelő. Az elfogadás még számos más helyzetben is felmerülhet megoldásként (pl. egyéni szokások, tőlünk független események), azonban csak akkor valósítható meg, ha felismertük a bennünk létrejövő érzést és annak valódi magyarázatát.
Változtatni
Ezt a megoldást előszeretettel választjuk, azonban általában helytelenül, mivel rendszerint a másikat szeretnénk megváltoztatni. Őt szeretnénk jobb belátásra bírni, meggyőzni az igazunkról, megnevelni, „kijavítani”. Az ilyen jellegű próbálkozásaink azonban bukásra vannak ítélve. Másokat nem változtathatunk meg, csakis saját magunkat, vagy a saját részünket a helyzet kialakulásában, ami viszont hatással lesz a másikra is.
Egy nem működő szituáció során sok mindenen lehet változtatni: a kommunikációnkon, hogy hogyan közelítünk a másik felé; a környezet kialakításán, a közös célnak megfelelően; a gesztusainkon, amelyek kevésbé ingerlik a másik felet; stb.
Minden tettünk következménnyel jár, vagyis ha mi változtatunk, akkor az hatással lesz a másikra is, akár gyerekről, akár felnőttről beszélünk. Változni persze senki nem szeret, hiszen extra energiát, magabiztosságot és elhatározást kíván, hogy ki tudjunk lépni a komfortzónánkból. Ezért is olyan könnyű inkább másoktól várni a változást, még ha tudjuk is, hogy hiábavaló. Ugyanakkor a változás természetes és örök, és minél többet gyakoroljuk, mi is annál jobban gazdagszunk. Hogy mi fog működni, és mi nem, azt csak a gyakorlat fogja megmutatni, a kellő tenni akarásunk és nyitottságunk azonban meg fogja hozni a gyümölcsét.
Otthagyni
Vannak olyan helyzetek is, amelyeken sajnos nem tudunk változtatni. Amelyek tőlünk teljesen függetlenek, vagy hiába éltünk változtatásokkal a saját oldalunkon, nem jártunk kellő sikerrel, és el is veszítettük a motivációnkat. Ilyen esetekben is ott van a döntési lehetőségünk, hogy elfogadjuk a jelenlegi helyzetet, vagy otthagyjuk.
Otthagyni a szituációt többféleképpen is lehet: becsukhatjuk a szemünket és érzelmileg kiléphetünk a helyzetből, amíg megnyugszunk; fizikálisan is elvonulhatunk egy szobába, hogy szünetet tartsunk, amíg összeszedjük magunkat; de hosszú távú szakításról is beszélhetünk, helyzettől, tárgytól vagy személytől való elválásról. Utóbbi példa a gyerekeink esetében persze nem áll fenn, ezért is olyan különleges a szülő-gyerek kapcsolat, hiszen örök nyoma van.
A választásunk akkor is megvan, és jó erre emlékeztetni magunkat egy mérgező kapcsolatban, egy működésképtelen helyzetben, vagy olyan berögzült ragaszkodásainkhoz, amelyek nem visznek minket előre.
A nehézségek mindannyiunk életében megmutatkoznak, ezek nem kiküszöbölhetők. Ahogy Will Smith mondja egyik interjújában:
„Az élet a legjobb tanítómester, nekünk csak hajlandónak kell lennünk tanulni, és felismerni, hogy a fájdalmainkkal és szenvedéseinkkel mutat rá az univerzum, hogy hol vagyunk még műveletlenek.”
Ezeknek a felismeréséhez azonban először meg kell tudnunk állni egy pillanatra, és a zsigeri reakcióinkat kordában tartani. A valódi, tudatos döntés csak ezután jöhet, és azt is jó minél egyszerűbb, tisztább keretek között látni. Elsőre csak döntsd el, hogy elfogadod, változtatsz, vagy otthagyod!
