Kudarc kezelése gyerekeknél

Az élet, mint tudjuk és tapasztaljuk, nem csak nevetéssel és boldogsággal van tele, hanem nehézségekkel, kihívásokkal és kudarcokkal is. Utóbbiak sokunkban keltettek már komoly fájdalmakat, lelki sérüléseket, így érthető, ha szeretnénk ezektől megóvni a gyerekeinket mindaddig, amíg csak lehet. Felhőtlen gyerekkort igyekszünk teremteni a számukra, ami kellő magabiztossággal és motivációval ruházza fel őket az előttük álló bonyolult és kaotikus felnőttkorra.

Ugyanakkor, ha egy kicsit jobban belegondolunk, magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy az életben minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei, kihívásai és kudarcai, amelyek megtapasztalása elől hiába is próbálnánk meg kitérni. Se mi, se a gyerekeink nem úszhatják meg. Meg aztán, valóban jobb lenne, ha képesek lennénk ezek elkerülésére? A kudarcoknak megvan a maguk értéke, hiszen minden esetben az életre nevelnek, újabb és újabb leckével szolgálnak önmagunk és a világ működéséről.

A gyerekek mintha nálunk jobban tisztában lennének ezzel. Egy járni tanuló gyerek több százszor esik el, mire magabiztossá válik az egyensúlya, s mégsem törik meg a belső elhatározottsága. Még ha meg is üti magát, és felháborodottan csapkodja az asztal sarkát, hogy miért ütötte meg az ő fejét, pár perc alatt feldolgozza, és már megy is tovább a dolgára, legközelebb pedig körültekintőbb lesz. Akkor vajon mikor kezdünk el tartani a kudarctól, és miért érezzük azt, hogy mindenáron ki kellene őket iktatnunk az életünkből?

A kudarc nem a személyünket minősíti!

A felnőttek legnagyobb problémája magával a kudarccal, hogy rendszerint önmaguk minősítésének gondolják. Ha valami nem sikerül, akkor az az én személyem hibája: nem vagyok elég jó, értékes, szerethető, hasznos, okos, ügyes, stb., ezért nincs sikerem. Kevésbé a cselekedeteink vagy a körülmények, illetve ezek komplex összefüggéseinek problematikáját látjuk, mint önmagunk elégtelenségét. Az identitásunk kerül veszélybe, ettől pedig érthető okokból mindannyian menekülni próbálunk, hiszen önmagunk létjogosultságának fenyegetettségénél kevés ijesztőbb dolog létezik.

Ez a hozzáállás és jelentéstulajdonítás ugyanakkor egy tanult gondolkodásmód, amelyet a környezet visszajelzéseiből szűrtünk le. Az akár féltés, akár irányítási vágy okozta túlkorlátozó szülői magatartás (akaratlanul is) elhiteti, hogy egyedül nem vagyunk elég jók, hogy hibázni fogunk, és azt érezhetően nem kellene. Kevésbé a próbálgatások lehetősége áll előttünk, mint inkább az elmondottakból való azonnali tanulásé, ami szintén rizikós. A gyerekeink még sokkal kevésbé élik meg negatívan az őket érő kudarcokat (a hisztikorszak sajátosságától eltekintve), ritkán veszítenek a lendületükből, akárcsak belső késztetésük erejéből. A cél pedig azt lenne, hogy ezt segítsünk nekik megtartani.

Az ember a saját tapasztalataiból és a hibáiból tanul a leghatékonyabban. A gyerekek mozgásfejlődésénél jól meg lehet figyelni ezt a jelenséget. Hiába esnek el, borulnak fel, akadnak el újra meg újra, a kitartásuk töretlen marad. Javaslatokat olykor elfogadnak, máskor inkább a saját fejük után mennek. Ha az életveszélyes helyzetektől megóvjuk őket, a többit nyugodtan rájuk bízhatjuk, tanulnak a saját hibáikból.

A kudarc megélése a feldolgozás módján múlik

Egy fokkal már nehezebb helyzetben vannak, amikor különböző élethelyzeteket kell értelmezniük, vagy érzelmeket kell megfogalmazniuk, hiszen itt már mi vagyunk az elsődleges és egyértelmű minta. Hogy felnőttként és szülőként milyen jelentést tulajdonítunk szituációknak, mennyire vagyunk nyitottak egymás megértésére, és képesek beszélni ezekről a gondolatokról és érzésekről, mintával szolgál a gyerekeinknek is.

Az ő kudarcaik néha rosszabbul érintenek minket, mint őket magukat. Féltjük őket azoktól a lelki sérülésektől, amiket mi már elszenvedtünk. A védelmüket mégsem az esetleges kudarcok kiküszöbölésével alapozhatjuk meg, hanem azok hatékony feldolgozásával. A beszélgetéseinkkel, a gondolataink és érzéseink megosztásával, és még inkább a gyerek érzéseinek és gondolatainak meghallgatásával az átélt eseményekkel kapcsolatban. Neki hogy esett az elutasítás? Mit gondol, miért történhetett? Hogy érezheti magát a másik fél? Lehet, hogy a körülmények nem voltak megfelelőek? Mivel lehetne próbálkozni legközelebb?

A kudarc fáj. Minden korosztálynak. Ennek elismerése pedig szükséges is a sikeres feldolgozásához, lezáráshoz és továbblépéshez. A gyerekeinket meg kell tanítanunk felismerni a saját belső folyamataikat, hogy képessé váljanak az érzéseik és gondolataik megfogalmazására, értelmezésére, s ezek által azok megfelelő kezelésére is. Minél jobban ismerik őket, minél több eszközzel rendelkeznek a kifejezésükre és minél nyitottabban tudnak beszélni róluk, annál hasznosabb következtetéseket fognak tudni levonni a kudarcaikból is. Megtanulják függetleníteni a hibáikat a saját személyük értékétől, s általa meglátni azokat a valódi tényezőket, amelyek tanulsággal szolgálhatnak számukra a jövőben. Így ismerhetik ki önmagukat, válhatnak lényeglátóvá, jó helyzetfelismerővé, érzelmileg kiegyensúlyozottá és elérhetővé. A kudarc nemcsak rombol, de lehetőséget ad az újraépítésre is, a renoválásra és a továbbfejlesztésre. Csupán meg kell látni ezek lehetőségét. Ez pedig velünk, szülőkkel, a mi példamutatásunkkal kezdődik.