Káromkodik a gyerek? Van rá hatékony megoldás – de nem a büntetés

A gyerekek 4 éves koruk körül előszeretettel fognak hozzá a káromkodás művészetének elsajátításához. Még ha otthon oda is figyelünk arra, hogy szépen és tisztelettudóan fogalmazzunk, szinte elkerülhetetlen, hogy az ovisunk valahol fültanúja ne legyen olyan csúnya szavaknak, amelyek felkeltik az érdeklődését. És ez érthető is, hiszen belső késztetése van arra, hogy újat tanuljon, hogy többet értsen a világból, amely körülveszi, és amelynek napjainkban a szitokszavak is részét képezik. A káromkodás vonzó a gyerekeknek, mivel egy új feszültségkifejező eszköz, amely ráadásul tiltott. Általában meghökkenést vagy hangulatváltozást okoz a szülőkben, és ez egy függetlenedni vágyó, dackorszakban lévő gyereknek már önmagában is csábító.

Az önszabályozásnak ez is egy lépcsőfoka. Míg kezdetben a csecsemők számára többnyire a sírás és a harapás a legkézenfekvőbb önkifejezési és feszültséglevezető mód, a kor előrehaladtával ezt váltja fel a csapkodás és rugdosás, vagyis a végtagok kellően tudatos használata, amit végül az ugrásszerű beszédfejlődés, ergo a verbális agresszió követ.

Tetszik nekünk, vagy sem, a szitokszavak elsajátítása, a legalapvetőbb kakától kezdve a már jóval szaftosabb trágár kifejezésekig, várható és valahol szükségszerű is. Bár a gyerekeknek hasonlóan feszültségekkel teli az életük, mint nekünk – még ha más értelemben is –, lényegesen kevesebb lehetőségük van ennek kifejezésére és megélésére, mint nekünk, felnőtteknek. Mi kibeszélhetjük magunkból, megoszthatjuk kizárólag azzal a személlyel, akitől tudjuk, hogy értő figyelmet kapunk, de a gyerekeink mind kommunikációs szempontból, mind a társaságot tekintve akadályozottabbak.

Mi, ha szeretnénk, elmegyünk egy bokszedzésre vagy az erdőbe futni, hogy úgyszólván kisportoljuk magunkból a feszkót, de a gyerekeink ne rohangáljanak a lakásban és ne ütögessenek senkit és semmit. Számukra a leghatékonyabb megoldás a feszültségük szabad játékukban való megjelenítése lenne, de mi gyakran ebben is meggátoljuk őket azzal, hogy a játéktárgyak rendeltetésszerű alkalmazására utasítjuk őket, ami a megfelelő szóhasználatot is magában foglalja. Valahol kénytelenek szembemenni az elvárásainkkal. A káromkodás, illetve a csúnya beszéd beszüntetésére ritkán hatékony a fegyelmezés, hiszen nincs is eszközünk, amivel kellően irányíthatnánk. A gyerek itt – akárcsak az evésben – a maga ura, és ezt érzékelteti is. Éppen ezért az egyetlen esélyünk a kisgyermekkori káromkodásokkal szemben, ha játékot csinálunk belőle!

Miért legyen játék a csúnya beszéd?

A gyerekek több okból kapnak rá a szitokszavak használatára. Egyrészt szeretnék bővíteni a szókincsüket, megérteni a mások által is használt kifejezések jelentését, valamint azok alkalmazásának megfelelő helyét. Másrészről pedig szeretnék megtapasztalni, hogy milyen hatással vannak ezzel mind a környezetükre, mind pedig saját magukra. Míg másokból különböző érzelmeket és válaszreakciókat váltanak ki a káromkodás révén, addig a saját érzéseik mégis kifejeződnek, oldódni tudnak általa, vagyis mindenképpen valamiféle hatalmat sugallnak, ami erősíti az egészséges önbizalmukat és általa az önállósodásukat is.

Ha a szülő állandóan tiltja, bünteti a csúnya beszédet, és közben rendkívül kellemetlenül, kínosan és tehetetlenül érzi magát, amikor mindez publikum előtt játszódik le, akkor az olyan hatalmat ébreszt a gyerekben, hogy a felnőttnek esélye sem lesz tenni ellene, bármilyen fegyelmezést is alkalmazzon. Ezzel szemben ha otthon, az érzelmileg biztonságos környezetben játékos alkalmat találhat arra, hogy ilyen jellegű érdeklődését és szükségletét rendszeresen kifejezhesse, nem lesz igénye arra, hogy nyilvános helyen hozzon szégyent a fejünkre. 

Hogyan csináljunk belőle játékot?

Ha szeretnénk levenni a fókuszt a csúnya beszédről, az első és legegyszerűbb mód erre a szó helytelen visszamondása. Amikor a gyerekünk kimondja a nem kívánatos szót, egyszerűen cseréljünk ki benne pár betűt, létrehozva ezzel egy új, mókás szót (vöcsök, lüke, tata), és azt ismételjük meg, mintha rosszul hallottuk volna. Ez általában nevetést vált ki a gyerekből, ami oldja a feszültséget, és nem mellesleg a figyelmét is többnyire átirányítja.

A másik hatékony megoldás lehet, ha úgy teszünk, mintha az egyik plüss káromkodott volna, és őt ezért (akár eltúlozva is) megszidjuk. Így a gyerek gyakorolhat, anélkül, hogy érzelmileg veszélyben érezné magát (ami csak fokozná a belső feszültségét), és közben mégis szembesülhet a viselkedés társadalmi megítélésével. Ha azt érezzük, hogy a gyereknek valóban nagyon sok frusztrációt kellene feloldania, jó ötlet lehet otthon „káromkodó perceket” is tartani, amikor egy fix ideig (és környezetben) cifrázhatja, ahogy jólesik, kieresztve ezzel a fáradt gőzt.

Az otthoni játékok, valamint a mi semleges (együttérző) viselkedésünk segít a gyereknek önazonosnak és kíváncsinak maradni, miközben elengedi annak szükségességét, hogy minket akarjon bosszantani a viselkedésével. A kommunikációnk lehetővé teszi számára, hogy biztonságos körülmények között próbálgathassa a határok feszegetését, és ugyanakkor felkészülhessen arra is, hogy a káromkodás nyilvános helyeken elutasítást fog eredményezni. Megbeszélhetjük vele, hogy ha nagyon késztetést érez, inkább súgja a fülünkbe, ha szeretné elkerülni mások nem tetsző reakcióját. Ez mind mind gyakorlás, az életre és a döntései mérlegelésére való nevelés. A játék a gyerekek tanulószobája, és az ott megélt tapasztalatok segítik őket az élet szabályainak megismerésében és elfogadásában. Adjunk neki teret ehhez, és megláthatjuk, hogy a biztonságos körülmények közötti tapasztalatok hasznos leckével szolgálnak majd az egész életére.