Hernádi Judit és Tarján Zsófi: szakácskönyvet például nem fogunk kiadni

DSCF8260

Hernádi Judit és Tarján Zsófi a legmélyebb privát szféráját nyitja meg előttünk Ne maradjon kettőnk között című könyvében. Amit tettek, óriási teljesítmény. Szembenéztek önmagukkal, egymással, az egyéni és a családi traumáikkal, hogy a jelenben két sikeres, önmagával békében élő nő nézhessen egymás szemébe, ahogy a könyvborítón, úgy a valóságban is. Hogy mit gondolnak a kitárulkozásról, a könyv gyors sikeréről, hogyan élik meg a nőiségüket, és mit várnak a jövőtől – ezekről is meséltek a Díványnak adott közös interjújukban.

Már a bemutatón rengetegen álltak sorba dedikáltatni. Milyen érzés ez a nem szokványos siker, amikor a privát szférátok megnyitásának van ekkora sikere?

Zsófi: Ez furcsaság, mert mi nem szoktunk a médiában nyilatkozni a magánéletünkkel kapcsolatban, és amikor jött ez a lehetőség, akkor úgy döntöttünk, hogy ha már egyszer csináljuk, akkor legyen jó, és lehessen másoknak segíteni. És amikor láttuk azt, hogy ilyen sok ember szeretne dedikáltatni, illetve hogy ennyien megvették a könyvet, az egy visszaigazolás is volt azzal kapcsolatban, amit csináltunk.

Ráadásul minőségi platformon – egy könyvben – jelent meg mindez.

Judit: Azt gondolom, hogy más dolog egy könyv, és más dolog egy sajtóorgánum. A sajtó jobban ráerőszakolja magát az olvasóra, a könyvet az nyitja ki, aki ki akarja nyitni. És be is csukhatja közben. Szóval itt a kitárulkozás nem olyan, mint a napi sajtóban vagy egy magazinban.

Értőbb, valóban kíváncsi fülekre találhat így a gondolat, ami mélyebbre mehet.

Zsófi: Mélyebbre is megy. Sokkal. Egy könyv sokkal bensőségesebb közeget tud teremteni, és sokkal mélyebben tudja átvinni az információt.

A könyvbemutatón is elhangzott, hogy nagyon sok mindenben különböztök. Melyek azok a dolgok, amelyekben igazán hasonlítotok egymásra?

Zsófi: Például szeretjük a jó vicceket, és szeretünk enni (nevet).

Judit: De nemcsak ilyen banális dolgokban, hanem a saját magunkhoz, a pályánkhoz való hozzáállásunkban. Mindketten elég komolyan vesszük azt, amit csinálunk, ebben nem szeretnénk kompromisszumot kötni, nem vesszük lazán.

Zsófi: Sokat gyakorolunk, ha van egy-egy előadás. Én azt láttam egész gyerekkoromban, hogy anyám gyakorol. Láttam színházi próbákat, meg azt is, hogyan tanulja a szöveget, vagy hogy tanul meg egy-egy dalt. Ez ragadt át rám is.

Tudtok különbséget tenni, mi az, amit Zsófi örökölt Judittól, és mi az, amit tanult?

Zsófi: Nem igazán. Örököltem a szemem színét, örököltem a hajamat, de azt, hogy a tevékenységeim során mi az, ami hozott anyag, és mi az, ami tanult, nehéz különválasztani. Nekem hozott anyagom – de nem anyámtól –, hogy elvarázsolt vagyok. Sokszor csodaországban éltem, és anya ebből kivezetett, amiért hálás vagyok.

És milyen jó érzékkel vezetett ki.

Zsófi: Igen, mindig a megfelelő pillanatban. Számomra ez is egy tőle tanult dolog, hogy hogyan legyek képes az álomvilágomból kijönni.

Zsófi elvarázsolt, de édesanyja sokszor kivezette az álomvilágból
Zsófi elvarázsolt, de édesanyja sokszor kivezette az álomvilágbólNánási Pál

Judit, mikor érezted először azt, hogy most már tényleg sínen van a lányod?

Judit: Az a helyzet, hogy nekem az az egyik rossz tulajdonságom, hogy állandóan keresem a hibát. Ez tényleg nem feltétlenül jó, viszont sarkall. Zsófit is sarkallja, és engem is, hogy észreveszem, mi az, amit még lehetne javítani. De amikor először úgy igazán megnyugodtam, az Zsófi zenekara, a Honeybeast Aréna-koncertje után volt.

Azt nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg megtörténik. Egy csoda volt. Végigülni, végig látni, és tudni, hogy az az én lányom, aki ott van a színpadon.

Akihez van közöm, de még sincs, mert amit csinál, azt ő csinálja. Ez egy csodálatos érzés, ami ritkán adatik meg az embernek.

Mi az, amiért a legbüszkébbek vagytok egymásra?

Judit: Büszke vagyok, hogy ennek az egésznek sikerült megtörténnie. Tudod, azért nem volt könnyű. Nagyon a szélén mozogtunk sok mindennek, kötéltáncot jártunk. Én is, amíg elértem azt, amit elértem, és amíg Zsófi elérte azt, amit elért. Nagyon könnyen elképzelhető lett volna, hogy egész súlyos mélységekbe zuhanunk, akár én, akár Zsófi. Amivel persze lehet élni, mert az ember akkor is él, de a vágyai máshová viszik.

Zsófi: Az őszinteség nélkül szerintem nem lehetett volna végigmenni ezen a kötélen. Arra vagyok büszke, hogy a legnehezebb pillanatokban is tudtunk egymással beszélni. Volt, hogy nem ért célt, de akkor megpróbáltuk még egyszer, és egy idő után sikerült. Többek közt erről szól ez a könyv: arra invitálja az embereket, hogy őszintén tudjanak kommunikálni egymással.

Őszinteség nélkül nem ment volna
Őszinteség nélkül nem ment volnaNánási Pál

Mit tudtatok tanítani egymásnak?

Zsófi: Nagyon sok szakmai tanácsot kaptam anyukámtól, és ezért borzasztóan hálás vagyok. De a legnagyobb dolog, hogy megtanította azt, hogyan járjak két lábbal a földön. Ő adott nekem gerincet, és én ezért vagyok a leghálásabb. Sok mindent megtanulnék még tőle, ezt mindig az adott idő adja.

Judit: Amit még meg fog tőlem tanulni, hogy semmi sem fontos annyira, mint hogy jól érezze magát a bőrében, és büszke legyen saját magára. Ennél nincsen fontosabb.

Ez egy hosszú út.

Judit: Igen, mert az ember állandóan meg akar felelni.

Úgy olvastam a könyvben, ez nálad sem ment annyira könnyen, bele kell érni ebbe.

Judit: Igen. Mondjuk én nagyon igyekeztem nem megfelelni másoknak, de azért nagyon figyeltem, hogy mit szólnak.

Mitől nő a nő szerintetek?

Judit: Zsófi úgy fogalmaz a könyvben is, meg másoknak is, hogy én nagyon nőies vagyok. De én például ezt egyáltalán nem így éltem meg, meg kislány koromban sem ezt kaptam. De mindegy, mert mindenki azt lát a másikban, amit látni akar. Én például őt egy amazonkirálynőnek láttam, amikor a Budapest Parkban először megláttam. Azt igazán nem mondanám, hogy ő nem nőies.

Zsófi: A nőiességgel mindig is hadilábon álltam. Már egész kisgyerek koromtól igazságtalannak találtam azt a helyzetet, hogy a fiúknak több lehetőség adódik az életben, mint a lányoknak. Ezt anno abból szűrtem le, hogy sokkal több reklámban hirdettek fiús játékot, mint lányosat. Arra is emlékszem, hogy egyszer anyut megkérdeztem, valóban többet törődnek-e a fiúkkal. És akkor azt mondta, hogy igen (nevet).

Nagyon sokáig azon mesterkedtem, hogy a nőiességemet valamilyen formában elrejtsem. Fiús lány lettem, szerettem dagasztani a sarat, labdajátékokat játszani – habár totál béna voltam benne.

Később nagy, bő ruhák alá rejtettem a nőiességemet, aztán pedig evészavarom alakult ki, és a mögé, illetve a háj mögé szerettem volna elrejteni. Ennek a terhe a mai napig rajtam van, és nemcsak a fizikai súly, hanem a lelki súly is. Nekem a nőiesség egy feladat, meg kell tanulnom. Ugyanúgy, ahogy felvettem évek alatt a fiússág álcáját, évekbe fog telni, hogy levetkőzzem. Lehet, hogy az életemen át.

Mi az, ami meg tudja adni nektek a valódi szabadságot?

Zsófi: Nekem a csönd, a tér és az idő.

Judit: Ebben teljesen csak ismételni tudom a lányomat. A csöndet én is nagyon szeretem, bár valamilyen oknál fogva nálam mindig van egy háttér-televíziózás, de egyáltalán nem figyelek rá.

Zsófi: Én pedig, amikor festek, azt zenével együtt szeretem csinálni.

Zsófi Juditot mindig nagyon nőies nőnek látta
Zsófi Juditot mindig nagyon nőies nőnek láttaNánási Pál

Most megvan az egyensúly. Viszont azt is írtátok, hogy van még tennivaló egymással. Könnyebb lesz vajon ezentúl?

Judit: Szerintem olyan típusú visszacsúszásunk nem lesz már, amilyen volt. De nem lesz könnyebb. Valami újat még lehet, hogy produkálunk, majd akkor sikítunk (nevet).

És mi lesz akkor a következő közös projekt?

Zsófi: Soha nem tudjuk előre. Lehet, hogy nem lesz.

Judit: Majd belefestek a Zsófi képébe! (nevet)

Zsófi: Azt csináld! Simán. De szakácskönyvet például nem fogunk kiadni. Viccet félretéve: mindig megtalálnak minket a kihívások, és ha olyannak érezzük, akkor elvállaljuk. Mint most.

Judit: Ezért a könyvért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Oszd meg másokkal is!
Mustra