Egy újszülött csecsemő ki van szolgáltatva az édesanyjának, illetve elsődleges gondozójának. Kezdeti mozgáskorlátozottsága nem teszi lehetővé, hogy különösebb beleszólása legyen abba, hogy hol és miként helyezkedjen el, ezért a felnőtteknek kell tisztában lenniük azzal, hogy mi tesz jót egyrészt a kényelmüknek, másrészt az egészséges fejlődésüknek. Az eltérő korok azonban gyakran eltérő nézeteket is vallanak, amelyek közül – hozzá nem értőként – bizony olykor nehéz és stresszes választani, magabiztos döntést hozni.
Az 1960-as években elterjedt hason fektetés, illetve hason nevelés futótűzként terjedt el: azt feltételezték, hogy az ilyen testhelyzetben hosszan eltöltött idő felgyorsítja a csecsemők mozgásfejlődését. Évekbe telt, mire vizsgálatokkal bebizonyították, hogy a mozgásfejlődés felgyorsulása nem csak pozitív változásokat eredményez. A ’70-es évek végére arra derítettek fényt a kutatók (köztük Pikler Emmi), hogy a „hason nevelés” következtében felgyorsult folyamatok valójában nem megfelelően fejlesztik a szükséges területeket, ráadásul a csecsemőkori hirtelen halálesetekkel is összefüggésbe hozható.
A hirtelen felismerés következtében még napjainkban is nagy a zavar a kérdésben, sokszor még a szakértők között is. Szülőként annyit azonban mindenképpen megtehetünk, hogy megismerkedünk a széles körű elismerésnek örvendő Pikler Emmi munkájának eredményeivel.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A hason nevelés veszélyei
Az újszülöttek és csecsemők hason töltött idejének megnövelése kétségkívül felgyorsította a mozgásfejlődést. A fej megemelése, nyak- és hátizomból való megtartása, illetve a kézen támaszkodás szükséges ahhoz, hogy a csecsemő egyáltalán lásson valamit a környezetéből. Gyorsan erősödnek a háti izmok, és fejlődik a karok tolóereje is. A babák ilyenkor kénytelenek teljes erőbedobással dolgozni azért, hogy nézelődhessenek, minél többet megtapasztalhassanak abból, ami körülveszi őket, és amiből a testhelyzetükből fakadóan egyébként nem sokat látnának.
Pikler Emmi kutatásainak eredményeként viszont az látszott beigazolódni, hogy ezek a csecsemők bár hamarabb egyenesednek fel (ülnek, állnak, járnak), mindezt sokkal ügyetlenebbül és görbébb tartással teszik, mivel vázizmaik nem fejlődtek egységesen. Hasizmuk gyenge volt, végtagjaik és szemmozgásuk pedig koordinálatlanabb, mint háton nevelt társaiké. Ráadásul, a feltételezésekkel ellentétben, a csípőízületük fejlődésére sem jelentett semmilyen előnyt ez a testhelyzet. A hason nevelés tehát többet ártott, mint használt. Ha jobban belegondolunk, teljesen logikus, hogy ebben a testhelyzetben alapvetően korlátozottabbak a csecsemők, s éppen ez okozza a veszélyt mind a fejlődésükre, mind az egészségükre. Akadályozott a végtagjaik szabad mozgása, a csípőjük ringatása, a hasizmuk erősítése, a fejük forgatása, a szemük koordinálásának és fókuszálásának gyakorlása, továbbá a hasi légzésük is. És ez csak az ébrenléti időben való hosszas hason tartás következménye.
A hason altatásnál már más veszéllyel is számolnunk kell. Miután a csupán pár hetes vagy hónapos kisbabánk mozgása még sokkal inkább akadályozott ebben a testhelyzetben, az alvások során könnyen előfordulhat, hogy nem jut elegendő oxigénhez, és ezzel szemben tehetetlen. Nem tudja kellően elfordítani a fejét, s ezáltal kikerülni a levegő útját elzáró akadályt. Nem is véletlen, hogy a csecsemőkori hirtelen halálesetek (SIDS) száma azután kezdett látványos mértékben csökkenni, miután kampányok segítségével felhívták a társadalom figyelmét a hason tartás ellenérveire. A legtöbb szakember ezért is javasolja a mai napig, hogy kerüljük a hason altatást mindaddig, amíg a csecsemőnk nem válik kellően mobilissá (forgolódás, gurulás, kézzel-lábbal támasztás).
A csecsemők szabad mozgását a háton fekvés biztosítja
Minden csecsemő akkor fejlődik a legjobban, ha van lehetősége a szabad mozgásra. Ha tud kalimpálni a kezével, a lábával, és ha tudja forgatgatni a fejét, illetve idővel az egész testét. Ehhez egy sík, viszonylag kemény alapra van szüksége, mint például a földre terített babaszőnyeg. Itt tudja a legjobban gyakorolni mindazokat a mozgásformákat, amelyek előremozdítják a fejlődését, és amelyek természetes módon többnyire meg is előzik, hogy bármilyen elmaradás kialakuljon. Mindezt pedig háton fekve.
A hason töltött idő fontos lehet a hátizmok megfelelő erősítéséhez, az első hónapokban azonban erre napi pár perc is elég gyakorlásnak minősül. A háton fekvés sokkal több izmot dolgoztat meg, ráadásul teljesen szabad mozgást biztosít mind a végtagoknak, mind a hasnak (légzés) és a fejnek, a szemről már nem is beszélve. Ez a testhelyzet – megfelelő környezetben és talajon – megadja mindazt, ami az egészséges mozgásfejlődéshez szükséges. Ennél nagyobb sietségre nincs szüksége a kisbabánknak. A tágas világ elég interakciót rejt magában, ami motiválja az ő tenni akarását, miközben a mi látványunk biztonságot sugall. Az ő biztonsága pedig nekünk, szülőknek mindennél fontosabb.
