gyerek konyha vicces kalandok

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy amíg nem voltak gyerekeim, élt bennem egy idealisztikus kép az anyaságról. Elképzeltem, amint kiveszem a kemencéből (na jó, villanysütőből) a frissen sült pogácsát, a gyermekek dundi ujjaikkal utánakapnak, majd elszaladva kezecskéikkel csókot dobnak felém.

Ebből annyi valósult meg, hogy megtanultam pogácsát sütni.

A lányom mind ez idáig nem igazán érdeklődött a konyhai műveletek iránt, kivéve a gombapucolást: valamilyen rejtélyes oknál fogva bármilyen tevékenységet azonnal felfüggeszt, ha erre adódik lehetőség. Néhányszor megpróbáltam vele nyuszikekszet is sütni, de pont úgy zajlott, mint a hajdani mézeskalácssütések a barátnőkkel: én begyúrtam, szaggattam, kapkodtam a tepsiket sütőből ki és vissza, ők meg nézték. Csak ez alkalommal nem fogyott el közben az a mennyiségű pálinka, ami miatt fáradhatatlannak éreztem volna magam.

A konyhai segítség kockázatai és mellékhatásai

A hároméves fiam ellenben nagyon szeret „segíteni”. Ez nála abból áll, hogy a széket a pulthoz taszigálja-vonszolja, feláll rá (eddig egy foga bánta az akciót), és tevékenységének eredményeképpen az eredetileg félórásra tervezett konyhai elfoglaltság másfél órára nyúlik. Ezen idő alatt:

• szétszórja a lisztet, és abban tologatja a kisautóit
• szétroppantja a pulton talált tojásokat (teljes ruhacsere)
• beleszórja a zöldséghéjat az ottfelejtett teásbögrémbe, amiben persze még ott a tea is
• a vízben ázó zöldségek közé dobja, lehetőleg jó magasról az előzőleg homokba, tojásba és lisztbe forgatott kisautókat, „pancsiznak!” felkiáltással (minden csupa víz, teljes ruhacsere)

Ezek után általában lemászik a székről, én pedig igyekszem felszámolni a káoszt. Majd, amíg elmegyek papírtörlőért, kihasználva a nyitva hagyott (azaz az erre szolgáló madzaggal nem dupla csomóra kötött) konyhaszekrény ajtaját:

• kiszórja a fűszereket
• megtalálja a leveskockát, és megeszik egyet csak úgy magában
• kilopja és megeszi a szintén itt tárolt, ebéd utáni jutalomnak szánt csokit
• csokis kézzel bemegy a nappaliba, és beletörli a ruhájába, majd a kanapéba
• mindezeket megkoronázandó, bekakál (rosszabb esetben ismét teljes ruhacsere)

Ilyenkor kerül elő anya nem használt telefonja, amin kiválóan működik a jutubi, esetleg kapcsolódik be a tévé, amit mi már régen nem nézünk, mikor is néznénk. De a telefonnak, mi tagadás, nagyobb hatalma van a gyerekek fölött (is), és azon kapom magam, hogy örülök, ha épp a Simon´s cat egyik színes epizódját kéri, nem pedig az ötvenszer letiltott, mégis állandóan az ajánlatok közé visszakerülő távol-keleti nyelven hadaró „autós mesét”. (Nincs amúgy rossz ízlése a gyereknek, a kedvenc dala Tereskovától a Cicalány.)

A tervezettől némileg eltér, de az élet mesés

Persze megy időnként a tévé is. A kacsatévét (kisgyerekes szülők biztosan tudják, melyik csatornára gondolok) mi, szülők, ugyan nem akartuk nézni, de amikor egyik este, altatás után bekapcsoltuk a tévét (azzal a hiábavaló reménnyel eltelve, hogy ez alkalommal nem alszunk majd el sorozatnézés közben), elámultunk az éjszakai műsoron: pszichedelikus háttér előtt röpködtek az űrben chill out zenére a macik és a nyuszik, meg az űrmanók. Mit szednek a készítői, nem tudom, de néha nekem is jól jönne. De még mindig inkább ez a csatorna, mint a másik, a lányom által imádott Mancs őrjárattal, amelynek minden szereplőjéből van otthon minimum öt példány, de ha a kanapé alá is benézek, lehet, hogy még hat is.

Amikor még nem volt gyerekem, biztos voltam benne, hogy ha lány lesz, nem fog unikornisos sellőcicás pólóban járni. (De abban jár.) Nem fogja szeretni a Micimackót, aki iránt én mindig is megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltettem. (Egy időben kizárólag micimackós mesét lehetett neki olvasni.) És abban is biztos voltam, hogy nem veszem majd meg 2500 forintért a karácsonyi vásárban a ledes villogókkal felszerelt, minden színben pompázó rajzfilmfigurás lufit, ami úgyis csak egy napig érdekes: utána mint egy döglött hernyó, hever a pince mélyén. (Kitalálták, ugye? Megvettem.)

Csodálom azokat az anyákat, akiknek a gyerekei csak fából készült játékokkal játszanak, akik egészséges alapanyagokból gondosan összeállított szendvicset csomagolnak tízóraira, és azokat is, akik tudják követni, hány perce nézi a gyerek a mesecsatornát. Nekik biztosan vannak nevelési elveik, amelyekről én már azt se tudom, hogy valaha lettek volna. Mentségemre szolgáljon, hogy az esti mesét azért még fejből mondom nekik – igaz, néha én is belealszom.