Generációk egy fedél alatt

„Ahhoz, hogy a békés együttélés keretei megvalósuljanak, talán az egyik legfontosabb teendő a szabályok definiálása és betartása. Olyan banális dolgokról van itt szó, mint például hogy ki az, aki elmosogat, ki mikor takarít, és mikor viszi ki a szemetet. Nyilván mindenkinek más a napi rutinja: van, aki pacsirta, más meg éjjeli bagoly. Egy picit mindegyik félnek engedni kell” – mondja Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus, aki szerint ha gyereke is van a fiatal párnak, a helyzet tovább bonyolódik: 

„Ilyenkor nem árt lefektetni a gyereknevelés szabályait. Ha például a szülő nem szeretné, hogy a gyerek sok édességet egyen, de a nagymama mindennap csokival eteti az unokát, az egyértelműen konfliktushoz vezet. Ha olyan szülőhöz, nagyszülőhöz költözik a pár, ahol az ingatlan a nagyszülő tulajdonában van, akkor fontos, hogy ki legyen mondva, hogy ettől még nem a nagyszülő a főnök, és nem lehet mindent aszerint tenni, ahogyan azt ő szeretné, ráadásul a gyereknevelésbe sem folyhat bele százszázalékosan. Mindenkinek meg kell legyen a maga autonómiája.”

A párommal együtt a nagypapát is megkaptam?

Petra és Zsolt nagy lelkesedéssel vetették bele magukat az együttélésbe, de spórolási okokból Zsolt nagypapájához költöztek egy belvárosi háromszobás lakásba. A kezdeti lelkesedés idővel alábbhagyott, ráébredtek ugyanis, hogy a békés együttélés két különböző generáció számára korántsem könnyű, sőt sokszor kifejezetten feszültségekkel teli.

Mindhárman már az elején tisztázták a mindenki számára elfogadható együttélési szabályokat, Petra elmondása szerint azonban a nagypapa időről időre megszegte azokat, s az ingatlan feletti tulajdonjogára hivatkozva folyton borsot tört a fiatalok orra alá. 

„Rendszeresen úgy jött be a szobánkba, hogy nem kopogott, mondván, ez az ő lakása, oda megy, ahova akar. Egyik intim együttlétünk során ez borzasztó kínos szituációt eredményezett – ott feküdtem az ágyon meztelenül, a párom épp a nadrágját vette le, a nagypapa pedig, aki akkorra már a szoba közepén állt, láthatóan sokkot kapott. Hogy a tévét rendszeresen teljes hangerőn hallgatta, vagy hogy mindig megkérdezte, hova megyünk, mit vettünk és mennyi a fizetésünk, korántsem zavart bennünket annyira, mint amikor a személyes terünkbe tolakodott” – meséli Petra. 

A nagypapa gyerekként kezelte a két fiatalt, noha ők semmiben nem támaszkodtak rá, maguk vették az élelmiszert, és a lakbért is korrekten fizették. Petrát rendszeresen kioktatta arról, mit és hogyan főzzön, hogyan takarítson, Zsoltot pedig akkor korholta, ha nem mosogatott el mindent rögtön étkezés után, vagy ha nem megfelelően hajtogatta össze a konyharuhát. 

„Nem bírom idegekkel” – ezt hajtogatta a papa. Pedig hol vagyunk mi a korunkbeli trehány, bulizós-drogos fiatalokhoz képest?! Hát, nagyon messze! Roppant halkan, szolidan élünk, igényesek vagyunk a környezetünkre, és sosem voltunk restek segíteni a papának a házimunkában, a banki és a postai dolgok elintézésében – mondja szomorúan Zsolt, aki szerint az együttélés nemhogy megerősítette az unoka-nagyszülő köteléket, hanem épp ellenkezőleg: törést és lelki sebeket okozott. 

„Néha az volt az érzésem, hogy a nagypapa kicsit irigy a házasságunkra és arra, hogy mi még fiatalok vagyunk. Talán akaratlanul is szembesítettük szegényt az egyhangú életével, ami nem áll másból, mint főzésből, rádióhallgatásból és régi filmek újranézéséből. Szívesen hallgattuk az anekdotáit esténként, ám amikor finoman felvilágosítottuk, hogy mindketten dolgozó emberek vagyunk, és szeretnénk időben lefeküdni, sértődötten bevonult a szobájába, és egy teljes napig ki sem jött, még enni se. Akárhogy is, mi a végsőkig megpróbáltuk türelemmel és empátiával kezelni az együttélésből fakadó nehezebb helyzeteket, hiszen az első naptól kezdve tudtuk, hogy mindenkinek megvannak a maga szokásai, a maga bogarai.

Három hónap után mindannyiunknál betelt a pohár: nagypapa nyugtatókat kezdett szedni, Petrával rendszeresen voltak vitáink, és – papa korholásainak köszönhetően – elbizonytalanodtunk abban, valóban eléggé felnőttek és életrevalók vagyunk-e. Felismertük, hogy ha a határokat nem tudjuk sikeresen képviselni, akkor egy olyan függő kapcsolatban maradunk, ami súlyos teherként nyomja a vállunkat. Úgy döntöttünk, albérletbe költözünk. Eleve ezzel kellett volna kezdeni a közös életünket. Most élvezzük, hogy teljes mértékben a magunk urai vagyunk, visszatért az önbizalmunk és a kapcsolatunkba vetett hitünk. Nyilván ahány család, annyi szokás, és minden probléma egyéni variációkban jelentkezik, így az említett tapasztalatok is szubjektívek” – szögezi le Zsolt. 

A nagyszülő nem pesztra többé

A pszichológus felhívja a figyelmet arra, hogy az emberek egészen az ipari forradalomig családban éltek, az asszonyok nem dolgoztak, más világ volt. A rendszerváltás óta, pontosabban amióta kapitalista demokráciában élünk, az életritmus és az életmód gyökeresen megváltozott.

„Manapság nem a közösség, hanem az egyén boldogulása kerül előtérbe: a fiatal nők tanulnak, dolgoznak, karriert építenek, kitolódik a gyerekvállalás. De nemcsak a fiatalabb korosztály, hanem az idősebbek is individualizálódnak: egyre több hatvan feletti számára lett fontos az önmegvalósítás és az, hogy saját hobbijuknak, kedvteléseiknek éljenek. Az, hogy  a nagyszülők segítenek az unokák körül, mára talán kevesebb családban egyértelmű, mint 30-40 éve. Ha megtehetik, ők inkább utaznak, tanulnak, társasági életet élnek, és nem szeretnék napi szinten újra átélni a kisgyerekes lét előnyeit és hátrányait.”

Nem csak a korkülönbség a ludas

A szakember szerint az együttélésből fakadó konfliktusok nemcsak a korkülönbségből és az eltérő gondolkodásból fakadhatnak, de az is lehet vitaforrás, ha a szülő/nagyszülő gyerekként kezeli már felnőtt utódait, vagy ha a pár a feleség családjánál lakik, és a férfi úgy érzi, nem képes otthont teremteni a feleségének, esetleg ha a nagyszülők fültanúi a fiatalok szóváltásának, és beleártják magukat. Amikor rosszul keni valaki a zsemlét, hangosan hallgatja a televíziót, vagy este tízkor áll neki rántottát készíteni, és ezt a másik fél rosszallja, akkor ugyan létrejön egyfajta „kommunikáció”, de nem megfelelő módon, és nem is megfelelő megértéssel, inkább csak elfojtott indulatokkal. 

„Beláthatjuk, hogy szinte lehetetlen – bármennyire is szeretik egymást –, hogy egy huszonéves felnőtt és a hetvenéves nagyszülő egy fedél alatt, teljes egyetértésben élje mindennapjait. A súrlódások olykor bizony elkerülhetetlenek. A kulcsszavak: higgadt kommunikáció, kölcsönös tisztelet, konszenzus, és hogy mindenki ugyanannyit toleráljon, ugyanannyit engedjen” – véli a pszichológus.