Duna jég

A folyószabályozások előtti időszakban, azaz a 19. század közepe előtt nem csak azért fagyott be gyakrabban a Duna, mert annyival hidegebb volt: a sekélyebb, szigetekkel teli folyómederben mindössze arra volt szükség a jegesedéshez, hogy a hőmérséklet tartósan a fagypont alatt maradjon. A honfoglalás előtti időkben és a római korban különböző törzsek vívtak a jégen csatákat, az 1241–42-es télen a tatárok átkeltek folyó jegén, és pusztították el a dunántúli falvakat. 1458. január 24-én pedig a közkeletű elképzelés szerint a Duna jegén koronázták meg Mátyás királyt. Azóta kiderült: a koronázás maga nem ott történt, de tény, hogy több száz ember vonult a folyó jegére aznap, hogy kifejezze szimpátiáját Hunyadi Mátyás mellett. „A mennybeli Mindenható ezen az éjszakán fenekéig fagyasztotta be a Duna vizét, oly vastag, oly szilárd jég képződött, hogy másnap reggeltől mindenki hajó nélkül járhatott át a Dunán a jég hátán, akár a sík mezőn, semmi víz sem gátolta a járás-kelést” – olvasható Thuróczy János A magyarok krónikája című munkájában.

Csónakon a bálba

1775-ben olyan vastag volt a jég, hogy megrakott szekerek kelhettek át a folyón, egyidejűleg mindkét irányban. 1820-ban Széchenyi István feljegyezte naplójába, hogy csak nagyon nehezen tudott átjutni Pestről Budára, végül egy gabonaszállító uszály vitte át a jeges folyón. (A legenda szerint ekkor határozta el, hogy hidat épít a Dunán.) Jégzajlás idején pedig a csónakosok igen borsos árat számítottak fel azért, hogy a bálokra és estélyekre igyekvő előkelő társaságot csáklyával hajtott lélekvesztőiken átszállítsák a túlsó partra.

„Iszonyú hófuvatagok”

1838-ban több mint két hónapig fagyott volt a folyó, márciusra csaknem egyméteres mélységig. Az árhullám és a jég lassan tudott levonulni, a jég feltorlódott. A Jelenkor című lap így írt erről: „Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakaszták; különösen a’ január 13 ’s 14iki bécsi posta, ’s vele külföldi lapjaink, még máig sem érkeztek meg.” A márciusi jeges árvíz – amelyben Wesselényi Miklós is csónakkal mentette az embereket – iszonyatos pusztítást végzett: több mint 3000 házat pusztított el, 50 000-en váltak hajléktalanná.

„Halálrések” a fagyott Dunán

A Duna nem fagyott be minden télen, de a január-februári hosszabb hideg időszakokban 100 évből átlagosan 40-ben igen. Az átkelést igyekeztek szabályozni: például locsolással „hizlalták” a jeget, kijelölt szakaszokon volt rá csak lehetőség, és homokot vagy szalmát szórtak a jégre a balesetveszély elkerülése érdekében. Az állatok patáit ronggyal kötötték be, hogy meg ne csússzanak. A hőforrások közelében helyenként igencsak elvékonyodott a jég, ami szintén balesetveszélyes volt: előfordult, hogy egy beszakadt férfi életét hangosan ugató kutyája mentette meg. Ráadásul a jégtáblák között lehettek rések is, amelyeket „halálréseknek” neveztek: könnyen bele lehetett csúszni, ha a táplálékot keresgélő vadkacsák nem hívták fel rá a figyelmet.

Buli a jégen

Ha visszarepülhetnénk az időben, talán meglepődnénk, mekkora „buli” lehetett a Duna jegén a századforduló körül. Ahogy a korszak kiváló ismerője, Saly Noémi írásában olvasható, 

A Vasárnapi Újság 1864-ben így írt a jeges Duna kínálta szórakozási lehetőségekről: „Az út mellett a jégen egymásután csuszva buktatja föl egymást az apró nemzedék; e fürge csoport sokaknak mulatságot szerez. (…) Lovagja karján a hölgy csak félve lép a sikos talajon, a gondos anya féltve gombolja összébb gyermekén a felöltönyt, míg némely patiens nélküli orvos a meghülésből eredt betegségek egész sorát látja szeme előtt elvonulni s épít magának a jég hátán is fellegvárakat…”

Vándorcirkusz, körhinta és virsliárusok

Megesett, hogy a karácsonyfákat is a jégen árulták, az átkelésre kijelölt útszakasz mellett, de állítottak körhintát is a Duna jegére; sőt, egyszer egy vándorcirkusz is fellépett. „Mi, gyerekek, ott csúszkáltunk a jégen kora délutántól kezdve és olyan hólapdacsatákat vívtunk, hogy csak úgy visszhangzottak tőlük a budai hegyek. Az előkelőbbek korcsolyáztak; a si és a ródli akkor még ismeretlen volt, nem volt hát látható. De a pereces ember és a gyorsvirstlis megjelentek persze; akadt egy-egy lacikonyha is, sőt: Reich bácsi, az erzsébetién kioszk bérlője, büffét is állított a Duna jegén. Rendesen hetekig tartott ez a vidám élet, öreg, komoly emberek is lesétáltak a Dunára, ahol jó hideg levegőn kellemesen lehetett eltölteni néhány órát” – merengett a Temesvári Hírlap újságírója 1931-ben. De veszélyes mulatság volt a jégre menni: 1883-ban közel ötvenen fulladtak a dermesztően hideg vízbe, amikor beszakadt alattuk a jég.

Hangja is volt

1912-ben az újságok óriási, hatvan- vagy százméteres jégtáblákról írtak, igen költőien: „Az egész Dunameder hatalmas szélességében és beláthatatlan hosszúságában mint egy mozdulatlan jégmező tűnik fel s ha nem világítanának köröskörül a hídon a gázlámpák, fel sem bukkannának azok a csillámok, foltfények és tompa árnyékok, melyek ezt az éjszakai csodaképet egy-egy rajzvonással a szem elé varázsolják.” Éjszakánként a rakparton lakók hallgathatták a jégtömbök repedése nyomán keletkező földöntúli hangokat is, a „kifejezhetetlen, de egyenletesen nyugtalan és titokzatosan működő mély zugás”-t.

A második világháború után még elő-előfordult, hogy jég borította a folyó felszínét. 1946–1947 telén közel hetven napig volt fagyott a Duna, de utoljára 1963-ban fagyott be. Azóta persze sok víz lefolyt rajta – de fagyni, úgy tűnik, már sosem fog: az enyhébb telek, a folyóba áramló (tisztított) szennyvíz és az erőművekből beleengedett hűtővíz jócskán felmelegíti. Szakértők szerint legalább mínusz ötfokos hidegre lenne szükség 11 napon át ahhoz, hogy tartós jég képződjön rajta, de ez sem jelenti azt, hogy korcsolyázhatnánk: a jégtáblák összetorlódásának elkerülése érdekében ekkor bevetnék a jégtörő hajókat.