dicséret gyerek

A negyvenes évei közepén járó Gábor azt meséli, most tanulja, hogyan kell dicsérni, elismeri másokat. Merthogy eddig ilyet ő nem csinált. Gyermekként, ha valamiben ügyes volt, azért jó szót szinte soha nem kapott. Szülei némasága valójában dicséret volt, legalább kritikát nem kapott. Ez az elismerést nélkülöző gyermekkor is közrejátszhatott abban, hogy Gábor egy mérhetetlenül önző, sokkal inkább a külsőségekre fogékony, a mély kötődések helyett felszínes kapcsolatokba menekülő felnőtt lett. És ez csak a jéghegy csúcsa mindannak, amit a dicsérettel fukarkodó nevelés okozhat. Minderről K. Farkas Dórával, az Almafa Pszichológiai Centrum pszichológusával beszélgettünk.

Meghatározható, hogy hány éves kortól játszik szerepet a dicséret, az elismerés az életünkben?

Már csecsemőként, a családunkban kapott interakciókból megtanuljuk, milyenek az emberek, milyen a világ, és milyen vagyok én. Mivel egy kisgyermek az első években szinte kizárólag a családjában él, joggal gondolja, hogy a világ olyan, ahogyan a mindennapokban tapasztalja. Ez alapján úgynevezett sémák alakulnak ki az idegrendszerében. Ezeket úgy kell elképzelni, mint egyfajta mintázatot, amibe megpróbáljuk a későbbiekben beilleszteni a világot. Egy kisgyerek nem gondolkozik azon, hogy vele nem jól bánnak. Úgy gondolja, hogy a világ és az emberek olyanok, amilyennek látja őket, a szülei pedig tökéletesek. Ez így van a serdülőkor elejéig – mondja K. Farkas Dóra pszichológus.

Kisgyermekként, ha valami rossz érzése lesz, azt fogja hinni, hogy ennek bizonyára ő az oka. Ha szeretetteljes, törődő szülők nevelik, akkor megtapasztalja, hogy az emberekben lehet bízni, bátran kérhet segítséget, mert valaki érkezni fog, aki legalább megpróbál segíteni. Ha sír, és arra reagálnak, megtanulja, hogy ő egy fontos személy, aki hatni tud a körülötte levőkre, aki tud tenni azért, hogy jobban érezze magát.

A szülei világra adott reakcióiból megtanulja, hogy a világ veszélyes vagy izgalmas hely, hogy lehet-e abban bátran működni, vagy folyamatosan félni kell a veszélyektől és az emberektől.

Tehát az első években a személyiségfejlődésben nagyon fontos meghatározó alapok alakulnak ki. Egy kisgyermeknek, és egyébként egy felnőttnek is öt mentális szükséglete van: a bizalom és biztonság, az autonómia és teljesítőképesség, a határok, a saját érzések kifejezése, valamint a játékosság és spontaneitás szükséglete. Véleményem szerint nagyon hasznos lenne, ha ezekről minden fiatal párt felkészítenének a gyerekvállalás előtt, mert ezzel nagyon sokat tehetnénk a társadalmunk, a kapcsolataink egészségéért.

Milyen szerepe van a dicséretnek abban, hogy valakinek milyen lesz a személyisége, a világhoz való viszonya?

A dicséret az autonómia és teljesítőképesség szükségletéhez tartozik. Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy elismerjék, ő ügyes, hatékony személy, aki képes önállóan működni, nyilván a maga életkori szintjén. Ez kicsi korban még olyan nagyon apró elemekből áll, hogy például leejt egy tárgyat. Ha erre a megtorlás, a szidalmazás a felnőtt reakciója, akkor megtanulom, hogy nem kell próbálkoznom, rosszak a késztetéseim, állandóan korlátoznom kell magam, ami a szorongás egyik fontos forrása. Nyilván felnőttként nem örülünk, ha gyermekünk arcán üdvözült mosollyal dobálja a kenyeret az etetőszékben. Nem arról van szó, hogy hagyni kellene mindent, hiszen ott van a határok szükséglete is, amivel szintén nagyon rosszul állunk napjainkban. A lényeg, hogy hogyan reagálok szülőként. Teljesen letiltom a tevékenységet, vagy azt mondom, hogy „nagyon ügyesen észrevetted, hogy le tudod dobni, de a kenyér helye az asztalon van, próbáld inkább ezzel a puha labdával”.

Nem kell mindenért dicsérni a gyermeket, mert annak egy idő után semmi hatása nem lesz.

Az „ügyes vagy” mondat általános, nem a tevékenységre utal. Könnyen kialakulhat a gyermekben, hogy ő bármit csinál, az csodálatos. Legyünk őszinték, ez sem felel meg a valóságnak. Nevezzük meg, hogy miért dicsérjük! Például „Nagyon ügyes, hogy ide hoztad a ruhádat!”, „Szépen ettél!”, „Kedves voltál a nagymamával!”. Nagyon fontos különbség! Nyilvánvalóan ezt szülőként is meg kell tanulnunk, és nagy fokú tudatosságot igényel, de tudjuk, hogy ez hosszú távon a szülő-gyermek kapcsolatban, és a felnövekvő gyermek későbbi életében is megtérül.

Mit él át mentálisan az a gyerek, akitől a szülei teljesen megvonják a dicséretet, ráadásul még túlságosan kritikusak is vele?

Akit nem dicsérnek, csak folyamatosan kritizálnak, megtanulja, hogy ő nem jó, nem elfogadható, nem tud megfelelni a világ elvárásainak, a kapcsolatok veszélyesek, hiszen ezekkel szembesülünk általuk. Ha valakit közel engedek magamhoz, például nagyobb gyerekként, felnőttként, akkor ő meglátja a tökéletlenségemet, tehát jobb távol maradnom érzelmileg másoktól. Fontos megjegyezni, hogy a túlzott, ki nem érdemelt, automatikus dicséret épp olyan káros lehet, mint annak elmaradása. Aki így nevelkedik, azt tanulja meg, hogy ő csodálatos, minden cselekedete helyes, ezért aztán a többieket lenézheti, tárgyként használhatja. 

Milyen károkat okozhat az önértékelésben és az önbecsülésben a dicsérettel fukarkodó szülői minta?

Súlyos károkat. A gyermekkorban kialakult sémákat érdemes úgy elképzelnünk, mint a szemünkre került kontaktlencsét. Nem tudjuk, hogy ott van. Azt gondoljuk, ez a realitás, nem kérdőjelezzük meg. Én ilyen vagyok. Nagyon korán kialakul ez a mintázat, ezért a személyiségünk alapjának tekintjük, hiszen a hozzánk legközelebb állók ezt tükrözik vissza. Hatalmas a szülők felelősége, de én szakemberként úgy gondolom, hogy felnőttként a mi magunk döntése, hogy mit kezdünk a kapott csomaggal. Soha nem késő tenni magunkért.

Ne felejtsük el azonban azt sem, hogy nagyon mást gondolunk most a gyereknevelésről, mint ezelőtt ötven évvel.

A mai felnőtteket a háború után született generáció nevelte, akik a praktikumot, a fizikális jólét, az anyagi biztonság igényét tanulták meg. Ezekben az években nem a lelki szükségletekkel foglalkoztak, hanem azzal, hogy legyen mit enni. Mára sokat változott a világ, jó esetben feljebb léphetünk a Maslow-piramison, de ehhez az kell, hogy felülbíráljuk a kapott mintáinkat.

Hogyan, mivé formálja a felnőtt személyiséget, ha valakit nem ismernek el gyermekkorában?

Az, hogy milyen megküzdési módot, viselkedést „választunk”, ha így növünk fel, nagyban függ a velünk született karakterünktől is. Lehet, hogy valaki el fog zárkózni másoktól, lehet, hogy csak felszínes kapcsolatokat fog kialakítani, és az is lehet, hogy ő maga fog ostorozni másokat.

Van-e különbség a kialakult felnőttkori tulajdonságok tekintetében, hogy nő vagy férfi a dicsérő szavakkal fukarkodó szülők gyermeke?

Alapvetően nincs nemi különbség az okozott hatások vonatkozásában. Azonban az életünk során más-más szerepekkel találkozunk nőként és férfiként, ami különbségeket hozhat, és módosítja a végeredményt, a viselkedést.

Felnőttkorban hogyan, milyen formában jelentkezhetnek a dicséretmentes nevelés káros következményei?

Ha valakit nem dicsérnek, könnyen kialakulhat a kudarcra ítéltség és a dependencia érzése. A kisgyerek, a későbbi felnőtt megtanulja, hogy ő egyedül képtelen helyesen, „elég jól” cselekedni, ezért aztán elkerülővé, esetleg függővé válik egy másik személytől. Számos további megnyilvánulási formája lehet ilyen előzményeknek, de közös mindegyikben, hogy az alkalmatlanság érzése hatja át a személy működését, sokszor nem is tudatosan. Előfordulhat az is, hogy éppen túlzottan önállóvá válik, mindent ő dönt el, nem enged semmilyen beleszólást, véleményezést az életébe. A munka és a magánélet egyensúlya is felborulhat. Könnyen lehet, hogy a magánéletében elmagányosodik, távol marad az érzelmileg mély, intim kapcsolatoktól, de például munkájában túlkompenzálhat, lehet nagyon sikeres, irányító.

Milyen szülővé válik leggyakrabban az ilyen gyerek? Tanul a szülei példájából, vagy ő maga is azt adja tovább, amit otthon tapasztalt, megélt?

Itt is több kimenetel lehetséges. Viselkedésünkben vagy szüleink példáját másoljuk, vagy a teljes ellenkezőjét szeretnénk tenni – igen ám, de az milyen? Harmadik lehetőségként, és ez lenne a legjobb megoldás, kialakítunk egy saját forgatókönyvet, ami a két véglet között helyezkedik el, ami tudatos döntés eredménye, amiben elfogadjuk a jót, amit kaptunk, és nem folytatjuk a rossz mintákat. Tapasztalatom szerint ez komoly önismereti munka végeredménye. Ezért tartanám fontosnak a leendő szülők edukációját, hogy legalább halljanak alternatívákról, szükségletekről.

Milyen hatással van a dicséret, az elismerés elmaradása a szülő-gyerek kapcsolatra?

Erre a kérdésre sincs egyértelmű válasz. Kialakulhat a szülőnek mindenáron való megfelelés, ami a saját érzéseket háttérbe szoríthatja. „Mindent úgy teszek, ahogy mondják, hátha egyszer megdicsérnek, hátha egyszer elég jó leszek.” Az ilyen gyerekek később is nehezen szakadnak le a családjukról, mert felnőttként is kiszolgálják szüleik igényeit. De előfordulhat az is, hogy annyira megtanulja, hogy ő rossz, alkalmatlan, hogy azonosulni fog ezzel a szereppel, és így is fog viselkedni a szüleivel és akár másokkal, sőt saját magával is.