Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) főtitkára, a Szovjetunió elnöke így nyilatkozott az atomkatasztrófáról 20 évvel később a Le Figaro-nak:
„Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának az igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után."
Csakhogy a katasztrófa utáni korszakot sokan már meg sem érhették.
A legnagyobb atomkatasztrófa
A Csernobil melletti Lenin erőmű 1986. április 26-án éjjel egy kísérlet során bekövetkezett robbanása nyomán több tonnányi radioaktív anyag került a levegőbe. A sugárzás mértéke több százszorosa volt a második világháborúban Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák okozta sugárzásnak.
Mérgezett anyaföld
A balesetet követően az erőmű közelében tartózkodók közül többen perceken belül meghaltak. A közvetenül a robbanás után életüket vesztettek számát alig hatvan főre becsülik, azonban több forrás szerint is
összesen legalább 200 ezer ember életéért tehető felelőssé a katasztrófa.
A közvetett áldozatok számát még csak megbecsülni sem lehet, hiszen például az eset után a 2000 kilométerre fekvő Törökországban is megugrott a pajzsmirigyrákosok száma. Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország mellett pedig még több mint 20 európai országot is érintettek a robbanás következményei, sőt még az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidéke is megérezte a katasztrófát, és Írországban is többször hullott radioaktív csapadék. Úgy tartják, összesen mintegy 45 260 négyzetkilométernyi föld fertőződött, noha az erőműnek mindössze csupán a 30 kilométeres körzetét zárták le, s azt sem teljes sikerrel.
A szomszédos – ma ukrán, akkor szovjet – városok evakuálását több forrás szerint is csak 36 órával a tragédia után kezdték meg, holott Svédországból például már aznap, vagyis 1986. április 26-án radioaktív felhőészlelést jelentettek a Szovjetunió irányából. A szovjet vezetés legelőbb titkolni, majd bagatellizálni igyekezett a tragédia súlyát, a legelső jelentések is csak két nappal később számoltak be némi zavarról, apróbb meghibásodásról. A Pravda című vezető pártlap egészen a május 1-jei ünnepségek utánig várt az incidensről történő beszámolóval, majd pedig
1986. július 3-án az atomerőmű tervezési hiányosságait sietve államtitokká is nyilvánították.
Árván maradt gyermekek
A robbanásról és a hazánkat is rögtön két hullámban elért szennyezésről felénk is csak kozmetikázott adatok szivárogtak korlátozott számban és meglehetős fáziskéséssel, pedig ezek a radioaktív vegyületek beépülhetnek a csontozatba, az emberi és az állati fogazatba és más szövetekbe is, súlyos egészségkárosodást okozva. Ezt jól bizonyítja annak a tizenhárom magyar kamionsofőrnek az esete, akik hittek a valóságot eltussoló híradásoknak, így röviddel a történtek után útra is keltek a térség felé.
Nem sokkal később azonban sugárfertőzés okozta daganatos megbetegedésben mindannyian életüket veszítették.
Csernobil miatt aggódó anyák
Normális körülmények között egy várandós kismama joggal hiszi úgy, hogy akkor teszi a legjobbat magzatával és önmagával, ha a lehető legtöbb időt tölti a friss, szabad, tiszta levegőn, táplálkozását pedig minél több zöldséggel, gyümölcssel gazdagítja. Így tett Szabó Henrietta is, aki éppen 1986. április 26-án állt az oltár elé vőlegényével.
Egy édesanya visszaemlékezései
„Az esküvőnk napján még nem tudtunk a történtekről. Valamivel később, a katasztrófa után, amikorra én már állapotos lettem, Csernobil híre is eljutott a lakossághoz. Onnantól pedig a napjaink rettegésben teltek.
Nagyon féltem, mert sejthetővé vált az is, hogy az élelmiszerek is sugárfertőzöttek lehettek. Azt pedig tudtuk, legalábbis gyanítottuk, hogy ez mivel járhat”
– emlékszik vissza a ma már többszörös nagymama.
Nem lehetett nyíltan beszélni róla
„Természetesen én is, mint minden anya, aki a legjobbat akarja a gyermekének, teletömtem magam zöldséggel és gyümölccsel, amikor még az eseményekről és annak lehetséges következményeiről alig-alig lehetett fogalmunk. Soha nem gondoltam volna, hogy miközben a legjobb szándék vezérel, esetleg éppen akkor ártom a legtöbbet a saját gyermekemnek” – idézi fel az izgalmas időszakot Henrietta.
„Mivel nem kapták, nem kaphatták a történtek meg a kellő súlyt a médiában, az eset kicsit el is halkult a közvéleményben, amolyan minden csoda három napig tart alapon. Csak egy állapotos kismama szorongásai nem csillapodhattak. Egy terhesség mindig sok izgalommal jár, ha minden rendben is megy, hát még, ha ilyen terheltség és vészjósló felhők árnyákolják be az eget. Amikor már valósabb képünk lehetett az eseményekről, akkor pedig nem volt szabad erről nyíltan beszélni. Mindenki leginkább csak pusmogott, az orvosok is igyekeztek – saját bőrüket mentve – kevéssé kitérni a kockázatokra, inkább kerülték a témát” – osztja meg emlékeit az 1986 decemberében egészséges gyermeknek életet adó nő.
„Amikor megszületett a kislányom, az első az volt, hogy még a kórházból kijövet előtt kivizsgáltattam őt. Amennyire lehetőségem nyílt, szerettem volna megtudni, nem károsodott-e a kis, gyenge szervezete a mérgezés miatt. Neki szerencséje volt, és ezért hálát adtam az égieknek. Sokan nem mondhatták ezt el magukról.”
Ha kíváncsi vagy, hogy jutott el hazánkba a katasztrófa híre, olvasd el ezt a cikkünket is.
