csecsemő gondozás

A csecsemőhaladóság, vagyis az élve született, de egyéves korukat meg nem érők halálozási aránya 2022-ben ezer élve születettre 3,6 volt. 1941-ben ez a szám még 115,6, majd 1949-től folyamatosan 100 alatt maradt, s lassan, de egyenletesen csökkenő tendenciát mutatott. A csökkenő tendencia megtartás mellett 1997 óta sikerül 10, 2016 óta pedig már 4 alatt tartani ezt az arányszámot, melyet egy ország fejlettségének leírására alkalmas mutatóként ismernek el, vagyis beszédes adat, fontos mérőszám is egyúttal.

A 19. század közepén gyermekágyi lázként ismert, nagyszámú csecsemőhalálozási ok Semmelweis Ignác felismerése alapján szorult drasztikusan vissza. Felfedezte, hogy a boncolásokat is végző orvosok fertőtlenítő kézmosás nélkül vizsgálják a várandós édesanyákat, s így megfertőzik azokat. Azok között az édesanyák között, akik vizsgálatát csupán a bábák és nem (boncoló) orvosok végezték, a halálozási arány sokkal kisebb volt. Az alapos, csaknem húszperces kézmosási protokollra a klórmész fertőtlenítő hatását találta a legmegfelelőbbnek, s intézkedései hatékonynak is bizonyultak. A tíz testvér közül ötödiknek született orvos 40. életévéhez közeledett, amikor feleségül vette akkor mindössze 18 éves kedvesét, aki összesen ugyan öt gyermeket szült neki, de közülük is csak három érte meg a felnőttkort, és csupán egyikük vitte tovább a vérvonalat.

A fertőzés nem válogat

A sors másik keserű fintora, hogy a tisztázatlan körülmények között elhalálozott Semmelweis egyik feltételezhető haláloka, egy 1963–64-ben végzett patológiai és radiológiai vizsgálat szerint, éppen egy csontvelőgyulladásból kialakult szepszis, vagyis ugyanaz a betegség lehetett, amelytől fiatal asszonyok tömegeit mentette meg.

Joggal hisszük középkorinak a középkori viszonyokat, ha arra gondolunk, hogy egyes becslések szerint az akkor Európában az élve született csecsemőknek mintegy 30%-a még egyéves kora előtt elhalálozott, és a felnőttkort további 20%-uk nem élte meg. Az efféle elrettentő adatok logikus magyarázata a csecsemők fejletlen immunrendszerében keresendő, amely képtelen volt, főleg megfelelő tápanyagok biztosítása hiányában, kellő védelmet biztosítani még akár egy ártalmatlannak tűnő hasmenéssel szemben is. Nem beszélve a kanyaróról, netán a pestisről, mely előszeretettel gyűjtötte áldozatait a védtelenebb csecsemők között. Egy sienai temető feltárásából származó adatok szerint az 1383-as pestis áldozatainak 88%-a gyermek volt.

Korábban csak még rosszabb volt…

A sötétnek nevezett középkorról sok negatív kép él képzeletünkben. Nem úgy, mint a felvilágosodásról, pedig a korszak egyik legjelentősebb alakja, az író-filozófus Jean-Jacques Rousseau gyermeki fejlődésről és nevelésről szóló könyvéből, az Emil, avagy a nevelésről című műből kiderül, hogy a keményen dolgozó paraszti világban bevett szokás volt a mozdulatlanra pólyázott csecsemőt a pólyánál fogva a falon egy szögre felakasztani, így az nem „lábatlankodott” és nem akadályozta a felnőttek serénykedését. A félig-meddig fiktív, vidéki közegben játszódó nevelési kalauzból tudott jelenség nem volt egyedülálló.

Áll, mint katiban a gyerek

A szólás jelentése éppen annyira vitatott és sok álhírt felvető, mint annak pontos jelentése, de még ha, a közhiedelemmel ellentétben,„kati” nem is jelenti a ma leginkább bébikompként ismert eszközt, annyi bizonyos, hogy létezett egy efféle alkalmatosság, amelybe a kisgyerekeket beleállították. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy kati nem azt a célt szolgálta, hogy biztonságosabban serkentse elindulásra a kisembert, hanem éppen azt, hogy maradjon már egy helyben nyugton.

Önvédelmi mechanizmus?

Az innen nézve olykor ridegnek vagy közönyösnek tűnő bánásmód a gyermekek felé mindazonáltal úgy tűnik, inkább a gyermekek elvesztésétől való félelem miatti önvédelem volt. Vagyis egyesek igyekeztek minél kevésbé közel engedni magukhoz utódjukat, hiszen túlságosan is nagy esély volt azok korai elvesztésére.

A maguk módján mindent megtettek…

Tehát mindennek a rugója mégiscsak a szeretet és a féltés volt, amit jól mutat például az anyatejjel való tápláláshoz való hozzáállás is. Bár abban hittek, hogy az anyatejjel az édesanya tulajdonságai is átörökíthetők, de abban is biztosak voltak: a gyermek táplálásának legjobb módja, ha édesanyja szoptatja. A szoptató édesanyákat viszont sok jó tanáccsal próbálták ellátni: az erős bor ivását már a középkorban sem javasolták a szoptató édesanyáknak, de egyebek mellett tiltották a kacsahús és a hagyma fogyasztását, valamint a házasélet gyakorlását is. A teherbe esés a szoptatás időszakában pedig szerintük egyenesen meg is ölhette a csecsemőt.

Azt az anyát, aki a szoptatás „kötelezettségének” nem tudott vagy nem akart eleget tenni, éles kritikával illették, jóllehet a felsőbb réteghez tartozó anyáknál státuszszimbólum volt ezt a tevékenységet kiszervezni. (Erre a célra egy alsóbb néprétegű nőt szemeltek ki általában, aki már csak azért is vállalta ezt, mert abban bízott, hogy amíg szoptat, nem esik ismét teherbe.) Szigorú kritériumok mentén keresték helyettesüket a magas rangú nők. Az ideális jelöltnek fizikailag hasonlítania kellett az édesanyához, 30-as éveiben járó, erkölcsös nőszemély, lehetőleg nagyjából két hónappal saját utódja világrahozatalát követően, akinek teje édes és fehér, sem túl sűrű, sem túl vizes kellett, hogy legyen. A fenti követelményeknek megfelelő, egészséges helyettes közepes méretű, ám feszes emlővel kellett, hogy rendelkezzen, a túl nagy melltől ugyanis tartottak, mert az a bébi arcát összenyomva tömzsi orrot eredményezhetett.