Így nevelj bátor gyereket: nem segít, ha a széltől is óvod

Nagyon nehéz megtalálni az egészséges egyensúlyt szülőként. A régi mondásban sok igazság rejlik, de azt is megmutatja, mi mindennel kell szembenéznünk, ha gyereknevelésről van szó: „Nem az a dolgod, hogy megtiltsd a gyerekednek, hogy fára másszon. Nem is az, hogy kérdés nélkül felengedd bármelyikre. A te dolgod az, hogy megtanítsd őt felmérni, melyik fára mászhat fel biztonsággal.” 

A két véglet, a túlféltés és a szinte már elhanyagolásba hajló majd megoldod típusú hozzáállás között kéne megtalálni az arany középutat. Mindezt úgy, hogy a gyereket partnerként, gondolkodó, tapasztalatokat gyűjtő, önálló, a miénktől eltérő személyiséggel bíró lényként kezeljük, miközben mégis végig a mi vállunkon marad a felelősség. Bátor, de nem botor emberré kéne nevelnünk a ránk bízott életet. Nem csoda, hogy olyan sokszor hibázunk benne.

Annyi mindenhez kell erő

Miközben a bátorság körbelengi a gyerekkort. Bátorság kell az első kanál spenót megkóstolásához, az első lépésekhez, szavakhoz, az első játszóteres élmények megszerzéséhez. Ám ugyanígy kell a belső lelkierő ahhoz is, hogy segítséget vagy bocsánatot kérjünk, hogy letérjünk a tömeg által taposott útról, hogy megismerjük és kifejezzük a valódi önmagunkat, hogy tanulni tudjunk. De ki mondta, hogy gyereket nevelni egyszerű lesz? A jó hír az, hogy dr. Susan Davis, a Raising Children Who Soar című könyv társszerzője szerint a bátorság és a felfedezés iránti vágy minden gyerekben ott rejlik, mi pedig különböző eszközökkel ösztönözhetjük ezt. Nézzük, melyek ezek!

Légy te a biztonság, és bátor lesz a gyerek

A szakértő szerint egy gyerek akkor lehet igazán bátor, ha a hátországa rendben van. Azaz mi, szülők, ölelő karokkal várjuk a kalandozása végén, amíg kéri, vele tartunk, válaszolunk a kérdéseire. Szilárd támaszt nyújtunk a nyüzsgő tömegben, így ha félősebb, introvertáltabb személyiségű, visszavonulhat hozzánk, ha szünetre van szüksége. Ugyanis nem mindegyik csemete érkezik úgy a világra, hogy minden kihívásnak elébe megy. Néhányan lelkesen próbálnak ki új dolgokat, míg mások visszafogottabbak, vagy nem akarnak semmit sem csak úgy megpróbálni, amíg nem teljesen biztosak abban, hogy jól meg tudják csinálni. Az elvárásainkat tehát érdemes úgy igazítani, hogy alkalmazkodjanak a gyerek személyiségéhez, alapbeállításaihoz. 

A dicséret hatalma a nevelésben

Ha nem azért mondunk bátorító szavakat a gyerekünknek, hogy csak azért is belekényszerítsük valamibe, amit nem akar, akkor a dicséret, az önbizalom megerősítése nagyon hasznos nevelési eszköz. Jim Fannin motivációs tréner szerint a kétévesnél idősebb gyerekeknél bevált trükk, hogy este, mielőtt elalszanak (az elme ekkor a legfogékonyabb a dicséretre), halkan és nyugodtan mondjuk azt nekik: hiszek benned. Reggel pedig köszöntsük úgy, hogy helló, bajnok! Az amerikai filmekbe illő klisé a szakértő szerint igenis beválik. Ha ezt soknak vagy túl hurráoptimistának érzed, mutatunk helyette egy kevésbé látványos, de annál hatékonyabb tippet: kezdd el figyelni és elemezni, te hogy állsz a bátorsághoz, kifejezed-e, ha valami kudarc ér, hogy lendülsz túl rajta, mennyire vagy kíváncsi, milyen belső elvárásaid vannak a gyerekekkel szemben, és milyen példát mutatsz otthon ezzel kapcsolatban.

Keverd az ismerőset az újjal!

Sok gyereknek okoz nehézséget, hogy valami újat próbáljon ki, vagy ismeretlen közösségbe illeszkedjen be. A szakértő szerint ilyen esetekben érdemes a régit, ismerőst, megbízhatót keverni az újjal. Azaz ha a gyerek nem akar megkóstolni egy újfajta ételt, tegyünk mellé olyanokat, amiket ismer és szeret. Ha új barátokat kéne szerezni, rendezzünk olyan összejövetelt, ahová a régi ismerősöket és az újakat is meghívjuk. Ha fél attól, hogy eltűnünk a látóteréből, játsszunk bújócskát! Egy teljesen ismeretlen játszótérre vigyük magunkkal a kedvenc homokozókészletet vagy a kedvenc plüssfigurát! Az ismerősség érzése olyan belső nyugalmat teremt, ami képessé teszi a gyereket arra, hogy megbarátkozzon az újdonságokkal.

Így találd meg a kényes egyensúlyt

Szülőként okos és megalapozott döntéseket kell hoznunk mind a jogos, mind a számunkra érthetetlen félelmekkel szemben. No de hogy kísérjük, terelgessük a gyereket mégis a kihívás teljesítése felé? Hiszen nem óvhatjuk még a széltől is. Biztos, hogy nem erőszakkal, mély vízbe dobással, vagy az érzései letagadásával. Sőt a kulcs valójában az empátia. Enélkül a durva módszerekkel annyit érünk el, hogy traumatizáljuk a gyereket, erősítjük benne a félelmeit. Ehelyett engedjük, hogy a saját tempójában nézzen szembe a nehézségekkel. Sokat segít, ha mindig van választási lehetősége, és az adott feladatot segítünk neki kicsi, teljesíthető részekre osztani. 

A szakértő tanácsai

Varga Kriszta pszichológus azt mutatja be, pontosan milyen üzeneteket is adunk át a bátorsággal kapcsolatban a gyerekünknek:

„A szülőknek gyakran lehetnek olyan elvárásaik a gyerekkel kapcsolatban, hogy ne legyen gyáva. Nagyon fontos azonban azt mérlegelni, hogy ez összeegyeztethető-e a gyerek alaptulajdonságaival, temperamentumával. Ha egy okos, de félős gyerektől azt várom, hogy felmásszon a fára, mert én is felmásztam ugyanennyi idős koromban, akkor két lehetőség áll előttünk. Az egyik az, hogy szegény felmászik, mert meg akar felelni a szülő elvárásainak. nHa megpróbálja, de nem sikerül, kudarcélmény éri. Ha sikerül, megtanulja, hogy tudja teljesíteni az elvárásokat. Ha a szülő ezt megfejeli azzal, hogy a dicséretébe beleszövi a »te vagy az, aki mindig megcsinálja, amit mondanak neki« üzenetet, kialakíthat a gyerekben egy olyan életprogramot, ami szerint te csak akkor vagy szerethető, ha teljesíted azokat, amiket elvárunk tőled, akkor is, ha azt nem szeretnéd, vagy nem illik hozzád.”

A dicséret csapdája

Kerülendő, hogy ha a gyerek nem teljesít jól valamiben, a szülő őt kezdi minősíteni, nem a cselekedetet – folytatja a szakértő. „Nem arról van szó, hogy gyerek általában ügyetlen, hanem éppen most nem sikerült az adott megmérettetés. A gyerek nem jobb vagy rosszabb attól, hogy az adott dolgot meg tudja-e csinálni, és ha igen, hogyan. A szülő feladata az, hogy megtalálja, miben tehetséges a gyereke, miben tud kiteljesedni, melyek azok a területek, ahol valós sikerélményei lesznek. Viszont a dicséret kétélű kard: ha egy gyerekről – pláne közönség előtt – gyakran jelentünk ki valamit, legyen az akár pozitívum, akkor életüzenetté válhat. Azt gondolja például, hogy neki minden körülmények között megbízhatónak kellett lennie, mert azt tanulta, hogy ő a megbízhatóság szobra. Emiatt pedig a végletekig benne maradhat mondjuk egy rossz házasságban vagy káros munkahelyi közegben.”

Nem kell a végletekig óvni sem

„Biztassuk a gyereket, hogy át merje lépni a korlátait, de szülőként mi vagyunk azok, akik ezeket a korlátokat biztosítjuk, hogy védjük a gyereket, és ezekbe a korlátokba kapaszkodni is lehet. A túlóvásnak is lehetnek következményei, hiszen a gyerek ismét egy kimondatlan szülői üzenetet kap meg. Ha mindig bekötöm a cipőfűzőjét, vagy még mindig együtt alszom vele, akkor pillanatnyilag ugyan megkönnyítem a helyzetét, de arra szoktatom őt, hogy vagy valaki más szerepét töltse be, vagy azt sugallom neki, hogy nem tartom elég felelősnek, érettnek ahhoz, hogy feltételezzem, képes önállóan döntéseket hozni. S hiába nem mondom ki ezt szavakkal. A gyerekek már azelőtt megtanulnak olvasni a nonverbális jeleinkből, hogy elkezdenének beszélni. S ezt helyezik az első helyre, azaz ha a szavainkkal ennek ellenkezőjét állítjuk, attól még pontosan tudni fogja, mit érzünk valójában. Ha mi belül rettegünk, amikor a mászóka tetején látjuk, hiába hajtogatjuk, milyen bátor és ügyes.”

Elsősorban nem a szavainkkal, hanem a tetteinkkel nevelünk

„Azzal tudunk biztonságot, bátorságot nyújtani a gyerek számára, ha a családunkról csapatként gondolkozunk. Mi egy csapat vagyunk, egymást segítjük. Nyilván léteznek bizonyos szabályok, melyeknek betartását elvárjuk egymástól, de ha a gyereknek van egy ilyen stabil háttere, megtapasztalja az elfogadottságot. Ha így engedem be közösségbe, az ő számára ez az elfogadottság lesz természetes, és ezt fogja elvárni a kortársaitól is. Azaz nem fog azon csodálkozni, hogy mások szeretnek vele játszani. Ez a fajta bátorság elsősorban a biztonságérzetből táplálkozik. Ennek kialakulásához arra van szükség, hogy értő figyelemmel forduljunk a gyerek felé, szorítsuk a háttérbe a személyes elvárásainkat, nézzük meg, mik az ő erősségei, milyen lelkialkat, és abban támogassuk, erősítsük.

Ahogy az Óz, a csodák csodája című mesében mondja a Gyáva Oroszlán: a bátorság nem más, mint legyőzni a bennünk élő félelmet. Ehhez arra van szükség, hogy bízzak magamban, és ezt gyerekkoromban a környezet visszajelzéseiből tudom megtanulni.”