Nem beszélsz a gyerekkel a halálról? Ezzel csak nehezíted az életét

Az emberek többsége napjainkban retteg a haláltól. Tudjuk ugyan, hogy a természet része, mégsem tudunk vele mit kezdeni, ezért tabuként kezeljük. A halálra gondolva olyan negatív érzések fognak el (félelem, fájdalom) minket, amelyektől szeretnénk magunkat megóvni, a gyerekeinket pedig még inkább. Talán úgy gondoljuk, hogy ha bennünk ilyen rossz érzéseket kelt, akkor még rémesebb lehet ez a gyerekeknek. Ez azonban nem teljesen igaz. A halál a gyerekek számára nem ismeretlen. Napi szinten találkoznak vele akár egy kiszáradt növény, egy lecsapott rovar láttán, vagy egy mese hallatán, ezért számukra kezdetben természetes és érdekes. „A halálról és a születésről a gyermek önmagát és a világot kérdezi, és saját maga próbál válaszolni abban az esetben, ha a szülő nem torlaszolja el előtte az utakat”, amire sajnos nagy a hajlandóságunk, írja Polcz Alaine Meghalok én is? című könyvében.

A gyerekek haláltudata és fantáziája

A gyerekek tulajdonképpen addig nem félnek igazán a haláltól, ameddig mi meg nem rémítjük őket a saját rettegésünkkel, a kegyes hazugságainkkal és a téma abszolút elkerülésével. A gyerekek válaszokat keresnek a világ dolgaira. Minket kérdeznek, és ha nem kapnak kielégítő választ, akkor kénytelenek fantáziájukkal kitölteni a hézagokat, ami rendszerint aggasztóbb a valóságnál. Egocentrikus világnézetük miatt még mindent összefüggésbe hoznak önmagukkal, éppen ezért nagyon könnyen és akár kimondatlanul is önvádaskodásba eshetnek.

Kegyes hazugságaink, melyek általában felszínesek (nem magyarázzuk túl és nem is hiszünk benne), a gyerek számára félreérthetőek:

Öreg Bodri kutya talán azért ment el arra a csodás farmra, mert mellettem nem volt elég jó sora? Vajon, ha a nagyi mély álmából nem tud felébredni, akkor ez velem vagy anyáékkal is megtörténhet?

A gyerekeink félreértéseit és önvádaskodását elkerülendő nyitottan és őszintén kell beszélnünk a halál kérdéséről, méghozzá úgy, hogy közben nem várjuk el, hogy mindent egyből kellőképpen értsenek is. Még irracionális gondolkodásuk miatt a halál visszafordíthatatlanságát például majd csak 9 éves koruk körül fogják tudni értelmezni, ezért addig még sokszor visszavárhatják majd az elhunytat. Őszinteségünk mégis fontos, ugyanis érzelmeink takargatása a gyerekek előtt hiábavaló, és csak arról tanúskodik, hogy erről nem szabad beszélni. A halálkérdéstől való elzárkózás kiskori megtapasztalása pedig éppen a felnőttkori rettegést alapozhatja meg.

Szülői gyász gyerekszemmel

Egy várt vagy váratlan haláleset elsősorban a felnőtteket viseli meg. Mi nem tudjuk elengedni, mi tagadunk, mi hibáztatunk, mi fordulunk magunkba. A gyerekeket maga a halál inkább kíváncsivá teszi, azonban ilyen helyzetben is minket vesznek például, és tőlünk várják a biztonságot. Amikor viszont azzal igyekszünk védeni őket a minket ért fájdalom átélésétől, hogy álarcot húzunk, mintha minden rendben lenne, éppen a bizonytalanságérzésüket erősítjük. A történtek és a bennünk zajló érzelmi háborúk elhallgattatása, a gyász és az őszinteség megtagadása a gyerekek számára olyan, mintha őket utasítanánk el. Falat húzunk magunk köré, és ők önmagukban keresik a hibát, ami a bizalom és biztonság elvesztéséhez vezetett.

Pedig a gyerekeket az életre akarjuk felkészíteni, amihez hozzátartozik a halál is. Hogy miként élik meg és dolgozzák fel a szülők, hatással lesz a gyerekek hozzáállására is. Ezt pedig előnyére fordíthatjuk, ha megengedjük magunknak és a gyerekeinknek is, hogy kifejezzék a halállal kapcsolatos érzéseiket és gondolataikat. Mert ahogy a legtöbb minden, a halál is addig a legijesztőbb, amíg nem ismerjük eléggé.

A halál természetessége elveszett

„A természetes halál és magyarázata kiiktatódott, hiányzik a gyermek életéből. A szerencsétlenség, baleset, háború, agresszió, krimihalál állandóan jelen van, dramatizált-áttételes vagy tárgyiasított formában”, írja Polcz. A régmúlttal ellentétben a ma felnövő gyerekek számára ismeretlenné válik a halál természetes és békés formája, miközben a hírekből és a filmekből, akár a csapból, úgy folynak az agresszív halálesetek. Mintha a társadalmunk és kultúránk eltitkolni igyekezne – ezzel megerősítve a felnövő gyerekekben kialakuló – rettegést és tagadást.

Mindannyiunk számára fontos, hogy legyen egy képünk arról, hogy honnan jövünk, hova tartunk és miért. Ahhoz, hogy valóban tartozni tudjunk valahova, fel kell tennünk magunknak ezeket az egzisztenciális kérdéseket. A gyerekeink számára pedig lehetőséget kell adnunk érzéseik és gondolataik egyedi módon való kifejezésére, hogy megismerhessék a halált a maguk módján, hogy ne féljenek a bizonytalanságtól. A mi gyerekeink már nem nagyon találkoznak haldokló nagyszülővel, hiszen többnyire a kórházban van, ahová legtöbb esetben nem is visszük a gyereket. A kutyánk elaltatását és eltemetését is nélküle tesszük, nincs családi kör, nincs nyílt gyász. Arról lehetne vitatkozni, hogy milyen látványtól óvjuk meg a gyerekeinket, és milyenektől ne, a halálról való beszélgetés fontossága azonban nem megkérdőjelezhető. Ez segíti megérteni a kisgyerekek számára, hogy min megy át apa és anya, és felismerni, hogy min megy át ő maga. Ezek a diskurzusok könnyítik a későbbi megküzdéseket, az elfogadást és a szeretteink lelkünkben való örök életét is.

Hogyan beszéljünk a gyerekkel a halálról?

A legtöbb ember szerint a szülői szerep egyik elsődleges feladata, hogy átadja azt a tudást, aminek ő már a birtokában van. Mit mondhatnánk azonban a halálról, amiről még mi is keveset tudunk? Kezdésképpen elmondhatjuk a gyerekeknek azt, amiben mi hiszünk, nem mint köztudott tényt, de mint hitvallást. Ezzel ugyanis nemcsak elindítjuk őket egy úton, de azt is bevalljuk, hogy felnőttként sem tudhatunk mindent, és a tanulás számunkra is örök. Aztán megismertethetjük őket mások hitével is, vagy hagyhatjuk, hogy maga tájékozódjon, hogy általa alakíthassa ki saját hitét. Legfőképpen azonban meséljünk azokról, akik már meghaltak, de emlékük örökké velünk lesz. Idézzük fel a közös, számunkra örömteli pillanatokat, hogy ők hogyan éltek és miket csináltak, mert – hogy Polcz szavaival éljek –

az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja: a múlt beépítése a jelenbe és a gyerekeken át a jövőbe.

Ez adja meg a gyökerét annak, akik vagyunk, ettől gazdagodik az énünk, és ez kezd elveszni a mai társadalomból. A gyerekek a történeteink által szoknak hozzá az elvesztés gondolatához, és tanulnak meg megküzdeni velük. A mi nyitottságunk kérdéseik felé vértezi fel őket az életre. A gyerekek kicsi koruktól kezdve szembenéznek az elmúlással, az elvesztéssel, de az újjászületéssel is. A mi asszisztenciánkon, közvetítésünkön múlik azonban, hogy megmarad-e ez a természetes hozzáállásuk. Ehhez nekünk kell teret adni elsősorban azzal, hogy őszintén megfogalmazzuk saját kérdéseinket, majd lehetőséget adunk erre a gyerekeinknek is, hogy nem kezeljük tabuként a témát, és annyira avatjuk be a gyereket, amennyire ő arra igényt tart. Mert a közös beszélgetések fognak alapul szolgálni, emlékeket őrizni és buzdítani arra, hogy higgyük, bár a test nem maradhat velünk örökké, az emlékeink által minden lélek tovább élhet.