Teljesen természetes, hogy minden szülő a saját gyerekét tartja a legcsodálatosabbnak, leghumorosabbnak, akit nem lehet nem szeretni. Mégis izgulunk, sőt, előtörnek saját emlékeink, az a félelem, amit akkor éreztünk, amikor először léptünk be egy új közösségbe. Vajon a gyerekünk hogy fogja megállni a helyét? Verekedni fog, vagy inkább szégyenlős lesz? Kiközösítik, vagy sok barátra talál? Hamar eljön az a pont, amikor már arról írunk listát, mit tehetünk annak érdekében, hogy a gyereket szeressék a társai. Ez az, ahol érdemes megállni egy pillanatra.
Minden, gyerekekből álló csoport egy új rendszer
A beilleszkedést megelőző félelmek azért lehetnek jogosak, mert gyerekünknek valóban meg kell találnia a helyét egy teljesen új szabályokkal működő, ismeretlenekkel teli csapatban. Amint oldódik az első napok döbbenete, azonnal elindul a versengés, az alá- és fölérendeltségi viszonyok kialakítása. Hamar kialakul, ki a hangadó, ki a legbátrabb vagy a legokosabb, ki az, aki rögtön klikket alakít, és ki az, aki ezekből folyton kiszorul, ki ver és kit vernek, ki pletykál és ki megbízható, ki a tanár kedvence, és mit hajlandó ezért feláldozni.
Mindenki szeretne „a menők” közé tartozni, azaz a kortársak által leginkább tisztelt gyerekké válni, ám oda limitált a tagfelvétel, ráadásul az aktuális hangadók neveltetésétől, aktuális szeszélyétől függ a bebocsáttatás. Az összetartó erő pedig nemcsak az erős személyiség, a vezéralkat természete lehet, de a mások felett történő ítélkezés, gúnyolódás, cikizés is. Vajon melyik oldalra szánjuk a gyerekünket? Szerencsére nem csak e két kategória közül lehet választani, és ami még fontosabb, nem mi, szülők leszünk azok, akik menő ruhákkal, az ismerősi kör bevetésével, extrém születésnapi partikkal vagy bármilyen más fondorlatos módon kikaparjuk a gyerek gesztenyéjét.
Honnan lesz önbizalma?
Egy bizonyos kor fölött maga a gyerek kéri ki magának, ha be akarunk avatkozni a társas kapcsolataiba. Óvodás- vagy kisiskoláskorban még nem tudja jelezni ugyan, de igencsak ártalmas lehet, ha mi, szülők szeretnénk megmondani, milyen helyet töltsön be a gyerek az „új társadalomban”. Aggódni természetesen lehet, ám csak annak tudatában, hogy ezt a gyerek a ki nem mondott elvárásokkal egyetemben általában megérzi. Ráadásul nagy valószínűséggel azokat a megküzdési stratégiákat fogja alkalmazni, amiket otthonról hozott, illetve amiket maga fejleszt ki a közösségbe érve. Ha szeretetben, megbecsülésben, támogatásban telik a gyerekkora, ha jó kommunikációs mintákat sajátított el a családban, akkor megfelelő munícióval vág neki a közösségi életnek.
Van egy saját személyisége, ami nem lesz mindenkinek szimpatikus, amit mégis meg kell tanulnia megőrizni, tálalni, beilleszteni. Ezt a munkát nem spóroljuk meg neki akkor sem, ha puszipajtások vagyunk az igazgatóval, jelentős adományokkal támogatjuk az iskolát, vagy százezreket költünk a legmenőbb irodaszerekre, ruhákra, kiegészítőkre. Az önbizalom – jó esetben – nem a tárgyakból és a szülő kapcsolati hálójából táplálkozik. Igen, kísérhetjük a gyerekünk beilleszkedését, igen, érdemes akár mindennap megbeszélni vele, hogy érzi magát, kivel van jóban, kivel veszett össze, és javasolhatunk megoldásokat, de csak egy bizonyos távolságból.
A könnyű beilleszkedés aranyszabályai
Általában azok a gyerekek találják fel magukat a legbiztosabban egy közösségben, akik tisztában vannak saját értékeikkel és hiányosságaikkal is, érzelmileg stabilak, van önbizalmuk, és jó kommunikációs készségekkel bírnak. Ebben az esetben az sem probléma, hogy odamenjen egy ismeretlen gyerekhez barátkozni – mert miért ne lehetne kezdeményező? Még a félénkebb gyerekeket is megtaníthatjuk arra, hogyan érdemes beszélgetéseket indítani, hogyan figyelhet oda másokra és a mondanivalójukra. Ha van nála egy könnyen hordozható, jópofa társasjáték, ha megosztja a gondolatait vagy akár a nassolnivalóját másokkal, de nem akar mindenáron, szinte könyörögve beilleszkedni, akkor egy-két barátra biztosan lel az óvodai vagy iskolai közösségben is. Ehhez nagyon jó gyakorlati terepet ad a rokonságban, szomszédban, játszóházban megismert gyerekekkel történő kapcsolattartás.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Akkor nem leszek a barátod!
A kisebbeknek még tanulniuk kell, mi számít barátságnak, és mi csúszik át kihasználásba, megalázásba, megfélemlítésbe – mert játszmázni a gyerekek is tudnak. Érdemes tisztázni a határokat, hogy egy jó kapcsolatban a másiknak mindig adunk teret és időt, hogy nem pletykáljuk ki a titkait, hogy megbízhatóak vagyunk, és ugyanezt elvárjuk a másiktól is. Egy őszinte barátság sem lehet teljesen kizárólagos egyik irányba sem, azaz el kell viselni, hogy az adott pajtás másokkal is jóban van, ám ez a szabadság mindkét félnek jár. Azt pedig nehezen nevezhetnénk baráti viszonynak, ami csak ellenszolgáltatások ellenében elérhető, vagy aminek dinamikája az egyik felet erősíti, a másikat viszont gyengíti. Az iskola utáni beszélgetéseken – amik kiemelkedően fontosak, ha tudni akarjuk, mi zajlik a távollétünkben és hogy van a gyerekünk – ezeket a kérdéseket vagy épp a konfliktuskezelést mind megbeszélhetjük.
Amennyiben úgy érezzük, nem sikerül jókat beszélgetni, akkor érdemes négyszemközt beszélni a pedagógussal, ő milyennek látja a gyerekünket, van-e ötlete, ami előremozdítja a szocializációját. A szorongás, magányosságérzés, kiközösítettség, csúfolódás mind olyan piros lámpák, amiket idejében észlelnünk és orvosolnunk kell – persze továbbra sem a gyerek helyett, hanem vele együttműködve.
