Tinit nevelsz? Úristen, hogy bírod? Általában ez a jellemző reakció, amivel a kamasz gyerekkel megáldott szülők találkoznak. Pedig a folyamat nem rögtön a vad bulikkal és az indokolatlan hajfestéssel kezdődik, s nem is feltétlenül ez a legnehezebb része. Azok az anyukák, akik a maga teljességében megélték a kisbabakortól a nagyjából tízéves korig tartó nagyon közeli, testileg és lelkileg egyaránt bensőséges kapcsolatot, akik megszokták, hogy a gyerekük szereti, öleli őket, megbízik bennük, mindent elmesél, és hogy ők a biztonság elsődleges forrásai, egyfajta gyászfolyamaton mennek át a kamaszkor kezdetén. Eltűnik a pocak, a nagy fej, a gyerek egyre magasabb, a hormonok működésének következtében felnőttessé válik, a kezünk közül pedig szép lassan kicsúszik a dédelgetett kisgyerek.
A változás eleinte ijesztő
Persze szülőként mindig is tisztában voltunk, sőt vagyunk azzal, hogy a gyerekünk fel fog nőni. Ezért dolgozunk, taníttatjuk, figyelünk oda a testi-lelki jólétére, ezért hagyjuk, hogy folyamatosan önállósodjon, megismerje a saját erejét. Mégis megdöbbenünk, amikor a kamaszkor első jeleivel szembesülünk, legyen az egy gúnyos beszólás vagy egy egyértelmű testi változás. Maga a gyerek is érzi, hogy valami megváltozott benne, ő is szorongást élhet át emiatt. A változás mindenkinek megdöbbentő, rémisztő lehet, még akkor is, ha ez az élet rendje.
Most hogy öleljelek át?
Időre van szüksége a gyereknek és a szülőnek is, hogy hozzászokjon az új helyzethez: a tini testileg folyamatosan fejlődik, már nem lehet csak úgy átölelni, magunkhoz szorítani, a lányoknál nem csúszhat a mellkasra a kezünk, a fiú is takargathatja előlünk változó testét. Szinte idegennek érezzük a saját gyerekünket, és meg kell szoknunk egy másfajta fizikai közelséget. Egy sor kérdés fogalmazódik meg benne és bennünk egyaránt: vajon elfogadható ez így, milyen lesz a teste, ha kialakul, mihez kezdjünk a növekvő mellekkel, a menstruációval, a szőrösödéssel, vagy akár az első merevedéssel? Jó esetben ezeket a témákat meg tudjuk beszélni a gyerekkel, hiszen eddig is válaszoltunk az ilyen irányú kérdéseire. Ráadásul mi magunk is átestünk a tinédzserkoron, és a tapasztalataink megnyugtatóak lehetnek a gyerek számára. A változások kezdetén, szemérmesség ide vagy oda, igenis szükség lehet hosszabb beszélgetésekre arról, mi történik és mi várható – már csak azért is, mert ha a tini maga kezdi el keresni a kérdéseire a válaszokat, senki sem garantálja, hogy a valóságnak megfelelőeket talál.
A haverok a legfontosabbak
A másik lényeges változást az eddigi egyensúly megváltozása jelenti: korábban a mi véleményünk, társaságunk volt a legfontosabb, ám ez kamaszkorban fokozatosan áttevődik a barátok, haverok, kortársak csoportjára. Az, hogy a gyerek egyre több önálló döntést hoz, nem azt jelenti, hogy nem vár véleményt a cselekedeteiről, csak azt, hogy nem feltétlenül tőlünk. Ez is szomorúságot kelt, hiszen folyamatosan lelökdösnek minket a korábban emelt piedesztálról. Már nem mi vagyunk a fontosak, mérvadók, már nemhogy nem lát a gyerek tökéletesnek, de épphogy a legapróbb hibáinkra kezdi felhívni a figyelmet. Nemcsak azok a szülők élhetnek át mély szomorúságot, akik elsősorban anyaként vagy apaként definiálják magukat és ebben a szerepben teljesedtek ki, hanem azok is, akiknek a munkájuk, hobbijuk, társadalmi életük és a családjuk stabil egészet alkot, hiszen egyre kevésbé kérnek belőlük. A háttérbe vonulni, a célokat átértékelni, a sértéseket és az eltávolodást nem magunkra venni mindannyiunknak nehéz munka, akár túlzottan ragaszkodunk a gyerekünkhöz, akár nem.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Nem csak a gyerekünk változik meg a serdülőkorral
Naivitás lenne azt hinni, hogy a tinédzserkor csak a gyerek testét és személyiségét alakítja át: szülőként mi is alkalmazkodunk valahogy a helyzethez. Jó esetben tudatosan felmérjük, rálátunk az érzelmeinkre, és átgondoljuk, kinek mire van szüksége a stabilitáshoz az újfajta szituációban. A reakcióink persze gyakran így is zsigeriek, hiszen a változás szokatlan és ijesztő, no meg nehéz felkészülni előre arra, mit teszünk majd az első vérlázító pimaszság hallatán. Ám tervünk, megszabott irányunk attól még lehet. Az elvárásainkat sem árt felülvizsgálni, és a megváltozott helyzethez igazítani – így sokkal inkább érezzük a megnyugtató kontrollt a kezünkben.
Valami megszokott régiből valami ismeretlen újba csöppenni még így is stresszhelyzetet jelent, még ha ismerjük is a kamaszkorral járó változások miértjeit. A kommunikáció és a tudás azonban tovább segíthet: olvassunk utána, mi történik a gyerekünkkel, és amikor csak lehetőség adódik rá, beszélgessünk vele: a kritika nélküli odafigyelés, megismerési vágy időnként utat törhet magának a kamasz védőpáncélján át, még akkor is, ha mostanában a változás okozta konfliktus nehezíti az életünket. Végezetül pedig jó tudni, hogy az aranyos, imádnivaló, féltőn óvott gyerekünk nem tűnt el, ott lapul a kamaszban, ezért olyan ismerős az az idegen, aki épp új külsővel és személyiséggel lép be az ajtón. A szülői szeretet – végre valami! – a káoszban sem változik, stabil alapot nyújt a kamaszkorral küzdő tininek, akkor is, ha ezt soha nem ismerné be.
