Ezért nem beszélnek az áldozatok az őket ért szexuális erőszakról

Sok gyerek évtizedekig, akár egy egész életen át titkolja, hogy szexuális visszaélés áldozatává vált. Ha mégis megszólalnak, legtöbbször áldozathibáztatással találják szemben magukat, azok számára ugyanis, akik nem éltek át hasonlót, elképzelhetetlen, hogy valaki csak évekkel később képes beszélni az őt ért traumákról. A Medium cikkében túlélők mesélik el, mi az oka annak, hogy az abuzált gyerekek ritkán beszélnek a velük történt visszaélésekről.

#1 Nincsenek tisztában azzal, hogy visszaélés történik

A bántalmazó, a szexuális ragadozó a legtöbb esetben először a kiszemelt gyerek bizalmába férkőzik, majd érzelmileg és fizikailag is elszigeteli az áldozatot a környezetétől. Nem ritka, hogy a bántalmazó az áldozat családtagja, tanára, edzője vagy más, a gyerekkel bizalmi viszonyt ápoló felnőtt, aki a szeretet jeleként definiálja a visszaéléseket.

„Apám előkészítette a terepet: kezdetben csak mesélt, megmasszírozott és ölelgetett. Hát van annál ártatlanabb dolog, mint amikor egy apa szereti a fiát?”

#2 Nem emlékeznek a történtekre

Az agyunk egyik védekező mechanizmusa, hogy a minket ért traumákat elzárja előlünk, így egészen addig, amíg egy külső hatás elő nem hozza az emlékképeket, olyan, mintha teljesen elfelejtettük volna a történteket.

„17 éves voltam, amikor álmomban előjött, hogy szexuálisan bántalmazott a bébiszitter, aki 6 éves koromban vigyázott rám.”

#3 Elhiszik, hogy az ő hibájuk

A bántalmazó emberek nem vállalnak felelősséget a tetteikért, azt gyakran az áldozatra hárítják. Az áldozathibáztatás nemcsak a bántalmazó számára ad felmentést, de hozzájárul ahhoz is, hogy az áldozat ne beszéljen a vele történtekről. Ha egy gyerek úgy érzi, hogy rosszat tett, a következményektől tartva inkább nem árulja el senkinek, hogy elkerülje a büntetést.

„A bántalmazást követően azt mondta, hogy ő próbált ellenállni, de én túl vonzó voltam, elcsábítottam. Azt sem tudtam, hogy ez mit jelent, csak elhittem, hogy rosszul csináltam valamit.”

#4 Félnek beszélni a visszaélésről

A bántalmazó emberek különféle taktikákat alkalmaznak, hogy elhallgattassák az áldozatokat. Gyakran megfenyegetik őket, hogy bántják vagy megölik az áldozatot vagy azokat az embereket, akik közel állnak hozzá.

„Apám mindig azt mondta, hogy ha nem maradok csendben, a testvéremet fogja abuzálni. Később kiderült, hogy a nővéremnek is ugyanezt mondta rólam.”

#5 Szégyellik a visszaélést

A bántalmazáshoz szinte minden esetben társul szégyenérzet. Amikor az áldozat beszélni kezd a vele történtekről, gyakran olyan tapintatlan, bántó kérdéseket kap, amik tovább mélyítik a traumát, növelik a szégyenérzetet.

„13 éves koromban az anyám egyszer csak megkérdezte, hogy emlékszem-e azokra a dolgokra, amiket apám tett velem kiskoromban. Azonnal tudtam, hogy mire utal, és elszégyelltem magam. Azt mondtam, hogy rendben vagyok, majd gyorsan témát váltottam. Soha többet nem kérdezett erről.”

#6 Nem bíznak senkiben

Még azokban az esetekben is, amikor a gyerek el szeretné mondani, hogy mi történt vele, gyakran nincs olyan ember a környezetében, akiben megbízna, akinek elmondhatná. Ilyenkor a legbiztonságosabb választás a hallgatás.

„Többször próbáltam beszélni a velem történtekről, mindig csak egy kis részét meséltem el a visszaélésnek. Egyfajta teszt volt ez, hogy megbízhatok-e a környezetemben, azonban sosem sült el jól, így végül senkinek sem beszéltem a bántalmazásról.”

#7 Nem akarnak rosszat a szeretteiknek

A legtöbb visszaélés otthon, családon belül történik. Ahhoz, hogy egy felnőtt közeledni tudjon a gyerek felé, a gyereknek bíznia kell benne. Ez azt jelenti, hogy a gyerek azt látta, hogy a bántalmazó barátságos, szeretetteljes kapcsolatot képes kialakítani akár az áldozattal, akár másokkal a szűk környezetükben.

„El akartam mondani, amint tudatosult bennem a bántalmazás ténye. De nem tudtam rávenni magam, hogy így szakítsam szét a családomat.”

#8 Azt hiszik, megérdemelték

A szexuális visszaélés sokszor a büntetés alternatív formájaként jelenik meg. A gyerekek hamar megtanulják, hogy a büntetést megérdemlik, és olyan emberektől kapják, akiket tisztelnek. Ha valaki, akire felnéznek, azt mondja, hogy megérdemlik, ami velük történik, azt el is fogják hinni.

„Régebben csodálkoztam, hogy más gyerekek miért boldogok és én miért különbözöm tőlük ennyire. Elhittem, hogy rengeteg rossz dolgot csináltam, ezekért pedig megérdemeltem a szexuális abúzust.”

#9 Nem tudják, hogy hogyan mondják el

A gyerekek jellemzően keveset tudnak a szexről. Lehet, hogy túl fiatalok hozzá, nem rendelkeznek a szükséges szókészlettel, hogy elmeséljék, hogy mi történt velük, de az sem ritka, hogy egyszerűen csak nem értik, mi az, amin keresztülmennek.

„4 éves voltam, amikor az első abúzus történt. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, azt hittem, ez csak valami furcsa dolog, amit a felnőttek csinálnak.”

#10 Azt hiszik, senki sem hinne nekik

Ez a leggyakoribb oka annak, hogy az áldozatok nem beszélnek az abúzusról. A bántalmazók gyakran népszerű, kedvelt emberek, akik elhitetik a gyerekkel, hogy hiába mesélne a történtekről, senki sem hinne neki.

„Megpróbáltam elmondani az egyik barátom anyjának, hogy a férje szexuálisan bántalmazott. Azt mondta, biztos félreértettem valamit és csak véletlenül simogatott meg, majd idővel a barátomat is ellenem fordította.”

Hogyan segíthetsz?

A fent említettek mellett még számtalan más oka lehet annak, hogy a gyerekek nem nyílnak meg az őket ért traumákkal kapcsolatban. Bármi is az indok, fogadd el és ne kérdőjelezd meg. Az abúzus mindig a bántalmazó felelőssége, soha nem az áldozaté. A legtöbb, amit tehetsz, ha meghallgatod az áldozatot. Ne kérd rajta számon, hogy miért nem mondta el korábban, csak légy jelen, figyelj, és hidd el, amit mond.