Felmenőink, de még mi is úgy nőttünk fel, hogy a nem kívánt viselkedés büntetéssel, a kívánt pedig dicsérettel járt. Udvariasságunkért, tisztelettudásunkért szép szavakat, fejsimogatást kaptunk, szemtelenkedésünket pedig hol nyakleves, hol sarokba állítás, hol egyszerű dorgálás kísérte. Azóta viszont sok minden változott.
Napjainkban egyre inkább terjed az a nézet, hogy a büntetésnek igazából nincsen valódi pozitív hatása a viselkedésre. A tudomány szerint ugyanis stresszhelyzetbe hozza a gyereket, aminek következtében lehetetlenné válik a tanulás. Hosszú távú tanulságok levonása helyett félelemből történő szabálykövetés lép érvénybe, ami csak rövid távú eredményt hoz. Ennek következtében mai modern világunkban egyre nagyobb hangsúly kerül a pozitív visszacsatolásra, azaz a dicséretre.
A dicséret, ha jó, ösztönöz, motivál, elősegíti a további fejlődést. A pedagógusoknak és a szülőknek tehát az egyik legfontosabb nevelési eszköze. Minél többször ismerjük el a diákok, gyerekeink eredményeit, annál eredményesebb lehet a mi munkánk is. A Gottman házaspár kutatása szerint egy jól működő kapcsolatban a kritika és a dicséret aránya 1:5. Egy gyereknek majdnem ennek a duplájára van szüksége. Ahhoz tehát, hogy a gyerekekkel való kapcsolatunk jól működjön, minden egyes negatív visszajelzésünket, még ha építő jellegű is, legalább 8 dicsérő szónak kell követnie. A gyerek lelki egyensúlya, motivációja ekképpen tartható fenn. Csakhogy az sem mindegy, miképpen dicsérünk!
Lehet-e rosszul dicsérni?
Kevésbé beszélünk arról, hogy egy dicséret jó vagy rossz, inkább arról, hogy mennyire hatékony. A dicséret önmagában értékes. De mi a célunk vele? Az, hogy elismerjük a helyes viselkedést, munkát, erőfeszítést, eredményt, amivel serkenthetjük ezek gyakoribb előfordulását. A dicséret nem lehet rossz, de lehet jobb! Lehet hatékonyabb, érdekfeszítőbb, tanítóbb, fejlesztőbb, s mindehhez csak egy aprócska toldás szükséges.
Amikor a gyerekünk megmutatja a rajzát, általában valami olyasmit mondunk: „Nahát, ez nagyon szép lett!” Amikor sikerül bekötnie a cipőfűzőjét, vagy felvennie a kabátját, akkor: „Ügyes vagy!” A leggyakrabban használt dicsérő szavaink, mint az ügyes vagy, szép munka, okos fiú, stb. sok szempontból nem adnak kellő visszajelzést. Elsősorban azért, mert többségük mindössze a végeredményt értékeli, az energiabefektetést, próbálkozást, elszántságot, türelmet, kitartást nem. Pedig minden látványos végeredmény mögött temérdek apróbb részfeladat áll.
A másik hátulütője ezeknek az egyszerű visszajelzéseknek, hogy nem adnak valódi információt a gyereknek. Miért ügyes? Mit csinált jól? Azért ügyes, mert önállóan elindult kezet mosni, vagy mert sikerült kinyitnia a csapot, vagy mert nem pacsálta ki a vizet, vagy mert szót fogadott? Gyerekeink sokszor nincsenek is tisztában azzal, hogy mit csináltak jól, egyszerűen örülnek annak, hogy a felnőttek elismerik őket, és ez elég nekik. Nekünk, felnőtteknek viszont érdemes figyelnünk arra, hogy ezzel nem támogatjuk igazán az egyéni gondolkodás, problémamegoldás készségének fejlődését. Helyette kevéssé önálló, mások elismeréséért küzdő felnőtteket nevelhetünk belőlük.
A hétköznapilag használt dicséreteink tehát kevéssé hatékonyak, mert nem adnak kellő információt a helyesen elvégzett feladat(ok)ról, és egyedül a végeredményre fókuszálnak. Ahhoz, hogy hosszú távon eredményt érjünk el a fejlődésben, mégsem kell mindezeket elhagynunk. Mindössze egy egyszerű toldásról kell gondoskodnunk.
Fejtsük ki, mit tett helyesen!
A neveléssel az a célunk, hogy a gyerekeink minél hamarabb elsajátítsák a társadalmunk által elfogadott értékeket, gondolkodásmódot, viselkedésmintázatokat. Vagyis hogy ezek mentén minél hamarabb el tudják látni önmagukat. Önállóvá váljanak gondolkodásban, feladat-végrehajtásban és önmaguk értékelésében. Ehhez nekünk mindössze annyit kell tennünk, hogy a pozitív visszajelzéseink során ezekre a készségekre ráerősítünk. Amikor a gyerekünk az udvari játék után szó nélkül elindul a fürdőszobába kezet mosni, mondhatjuk neki: „Nahát, Peti, milyen ügyes vagy, hogy egyből elindultál kezet mosni az udvar után, hogy ne vigyél be koszt a szobába!” Egyszerűen megtoldjuk az „ügyes vagy” dicséretet azzal a kiegészítéssel, hogy miért is ügyes. Így adunk számára kellő visszajelzést arról, hogy mit miért tett helyesen, miközben megfelelő szókincset is biztosítunk hozzá, amit magáévá tehet.
Na de mi történik, ha maga a kézmosás már nem sikerült olyan kivételesen? Ahelyett, hogy a végeredményre koncentrálnánk, megint csak elismerhetjük mindazt, amit viszont jól csinált. Ha mást nem is, hogy eszébe jutott elindulni a fürdőszoba felé. Közben lehet, hogy olyan ingerek érték, amik eltérítették, ez még a felnőtteknél is előfordul, de az igyekezet maga megvolt még az elején. Minél inkább megerősítjük a pozitív megmozdulásokat, annál nagyobb igénye lesz a gyereknek a még komolyabb igyekezetre.
Ezt a fajta visszajelzést leíró dicséretnek is nevezik, hiszen lényege, hogy leírja és értékeli mindazt, amit a gyerek helyesen csinált, még ha a végeredmény esetleg nem is volt a legmegfelelőbb. Kiemeli nemcsak a fizikai történéseket, de a hozzáállást is. Elismeri, hogy a gyerek gondolt rá, hogy megtörölje a lábat a lábtörlőben, még ha ugyanolyan sáros is maradt a cipője. Hogy víz alá tette a kezét, még ha nem is jött ettől le róla a kosz. Hogy fél percig kellő türelemmel ült az asztalnál, vagy hogy a cumiját csak fürdés után kérte magához. A gyerekek elsősorban a szüleik elismerésére vágynak. Saját önértékelésük és önbecsülésük is ennek függvénye, ezért nekik minden apró dicséretünk számít.
Gyakorlás, amíg szokássá nem válik
Mindig észrevenni azt az apró folyamatot, amit jól csinált a gyerekünk persze nem könnyű. Sőt! Néha el sem tudjuk képzelni, hogy bármi pozitív lett volna a viselkedésében. Ez azonban inkább azért van, mert zsigerből a negatív megnyilvánulásokra figyelünk fel, hogy azokat minél hamarabb megszüntessük. Így nőttünk fel, így működik az agyunk.
Tudatos jelenlétre van szükségünk ahhoz, hogy észleljük az apró próbálkozásokat. Ahogy a gyerekek gyakorlás által sajátítják el az általános higiénés szabályokat, nekünk is gyakorlásra van szükségünk ahhoz, hogy szokássá váljon a dicséret effajta megközelítése. Befektetett energiánk pedig meg fog térülni! Minél nagyobb hangsúlyt fektetünk a pozitív megnyilvánulásokra, annál inkább növekszik azok előfordulása, míg a negatív viselkedések megjelenése csökken. A leíró dicsérettel fejleszthetjük a gyerekek értelmi és érzelmi intelligenciáját, közvetíthetjük számukra az általunk nagyra becsült értékeket, gazdagíthatjuk szókincsüket és erősíthetjük önértékelésüket is. Így készíthetjük fel őket leginkább az egészséges, önálló és független felnőtt életre.
