Többnyire mind úgy nőttünk fel, hogy a nem kívánt viselkedésünket valamilyen, a szüleink által kreált büntetés követett. Ha nem csináltunk házi feladatot, nem mehettünk focira. Ha nem mosogattunk el, nem jöhettek át a barátaink. Ha nem értünk haza időben vagy nem vettük fel a telefonunkat, akkor szobafogság. Ha szemtelenek voltunk, akkor nyakleves, vagy jobb esetben egyszerű kiabálás. Ha verekedtünk, akkor pedig sarokba állítás, hogy elgondolkodjunk. Elgondolkodtunk? Hát persze! Azon, hogy mennyire igazságtalanok a szüleink, hogy mennyire nem értenek semmit, és hogy legközelebb mennyivel ügyesebbnek kell majd lennünk a lebukás elkerülése végett. Az életre szóló lecke felett, ami eredetileg az üzenete lett volna a büntetésnek, valahogy elsiklottunk. Utána is ugyanúgy elfeledkeztünk dolgokról, ugyanúgy lerészegedtünk, ugyanúgy barátkoztunk „azokkal”, ugyanúgy bajba kerültünk újra meg újra. Most mi vagyunk a szüleink helyében, és jobb ötlet híján, ugyanazt tesszük. Igyekszünk folyamatos kontroll alatt tartani a gyerekeinket, és reménykedünk, hogy egyszer majd megértik: mindezt értük tesszük.
Miért nem működik a büntetés?
A gyereknevelés célja alapvetően az lenne, hogy utódaink elsajátítsák a társadalmunk által elfogadott értékeket, gondolkodásmódot és viselkedésmintázatokat. Azazhogy tanuljanak. A tanulásnak alapvető feltétele viszont, hogy annak pillanatában az egyén biztonságban és elfogadva érezze magát. Ha ez hiányzik, a szervezet túlélő mechanizmusba lép. Falat húz és védekezik. Nem kezd el gondolkodni mögöttes tartalmakon, csak az aktuális helyzeten, hogy abból megmeneküljön.
Amikor a gyerekünk kiveri nálunk a biztosítékot (akármivel), mi felhúzzuk magunkat, és ingerültté válunk. Azaz a gyerek számára legnagyobb biztonságot jelentő személy hirtelen a legfélelmetesebbé válik. Egy ilyen veszélyes helyzetben nem fog összefüggéseket keresni az előzmények és következmények között. Egyszerűen menekülni fog úgy, ahogy tud. Azt fogja megtanulni, milyen módszerrel tud a leggyorsabban biztonságba kerülni. Van, amelyik gyerek számára a szófogadás és a büntetés vállalása tűnik a legjobb megoldásnak, másnak a visszabeszélés, felülkerekedés, megint másnak pedig a kapcsolat minél széles körűbb bontása, az elszakadás.
A logikátlanság hálója
A büntetés, még ha fegyelmezésnek is hívjuk, eleve kudarcra van ítélve, mert következtében a gyerek lelkivilága nem befogadóképes. Egy pillanatra mégis tegyünk úgy, mintha le tudnának vonni messzemenőbb tanulságokat a dorgálásból, hogy így nagyító alá tehessünk egy másik fontos aspektust.
Amikor felelősségre vonjuk a gyereket valamilyen negatívnak vélt viselkedés miatt, a célunk az lenne, hogy életre szóló leckét tanítsunk a számára. Mert nem azzal van a bajunk, hogy nem csinálta meg most a leckét, hanem azzal, hogy ha nem veszi komolyan a kötelességeit, akkor nem fogja megállni a helyét a munkahelyén és az utcára kerül. Amikor mindig égve hagyja a lámpát, nem attól félünk, hogy felgyújtja a lakást, hanem hogy nem fogja értékelni a pénzt, ami fedezi ennek a költségét. Amikor lerészegedik, attól tartunk, hogy nem veszi elég komolyan a saját életének sérülékenységét. Amikor pedig túlságosan kiöltözik, úgy érezzük, hogy nem számol azzal, milyen embereket tud ezzel ingerelni szándékán kívül.
Olyan tanulság átadása a célunk, ami közvetlen összefüggésben van a tettével. Az általunk kreált és kiszabott büntető következményekkel viszont pont az összefüggést tesszük számukra láthatatlanná. Mert mi köze a házi feladat elhanyagolásának a képernyőzés letiltásához? A részegségnek a szobafogsághoz? A rendrakás hiányának a barátok eltiltásához? És a szemtelenségnek a telefon elvételéhez? Nem sok. A gyerekek, még ha képesek is valamiféle mélyebb tanulságot levonni a feszült helyzetből, az nem lesz más, mint hogy: „A szüleim szeretete feltételes” és „jelenlétükben minden tőlük függ, ők a főnökök”. A viselkedésünknek valóban ez az üzenete. Folyamatosan az ellenőrzésünk alatt akarjuk őket tartani azzal a érvvel, hogy féltjük őket.
A kontroll lehetetlenné teszi a bizalmat
A világ legtermészetesebb dolga, hogy féltjük a gyerekeinket. Szeretnénk őket megvédeni minden fájdalomtól és kudarctól. Mindentől, amit mi már – leginkább a saját bőrünkön – megtapasztaltunk. Csakhogy ami nem működött a szüleinknél, az nem fog működni nálunk sem. Az állandó féltésünkből és kontrollunkból a gyerekek azt az üzenetet olvassák ki, hogy nem bízunk bennük. Hogy nem hiszünk abban, hogy képesek lennének önálló sikerre, hogy meg tudnák oldani a nehézségeiket nélkülünk. A folyamatos irányítási vágyunk arra tanítja őket, hogy hibázni nem szabad. Pedig botlás nélkül nincs valódi tanulás. Megtanulják, hogy csak mások elismerése által lehetnek elég jók. Pedig az igazán sikeres emberekben kezdetben csak saját maguk hittek. Megtanulják, hogy a szüleik előtt sohasem lehetnek önmaguk. Pedig egészséges emberi kapcsolatokat az tud a legkönnyebben építeni, aki otthon önmaga lehetett.
Valóban ezt akarjuk üzenni a gyerekeinknek?
Természetes következmények
A gyerekeinket a való életre szeretnénk felkészíteni. Annak csodáira és nehézségeire. Szeretnénk, ha önálló, szabad, gondolkodó felnőttek válnának belőlük, akik megállják a helyüket a világban. Ennek érdekében pedig a legjobb, amit tehetünk, hogy magával a való élet szabályaival neveljük őket. Közhely, de az életnél nincs jobb tanár. A gyerekeknek szükségük van arra, hogy a saját tapasztalataikon keresztül fedezzék fel a világot. Mi pedig segíthetjük őket ebben azzal, hogy az általunk kitalált, összefüggéstelen büntetések helyett figyelünk az önmaguktól előtűnő természetes következményekre.
Egy gyerek, aki állandóan égve hagyja a szobájában a villanyt, egy idő után szembesülni fog azzal, hogy az égő kiég (még a takarékos is). Természetes következményképpen a szobában sötét marad mindaddig, amíg nem lesz információja, pénze és alkalma elmenni megvenni az új izzót. A házi feladat elhanyagolása egyértelműen magával vonzza, hogy le fog maradni a tananyagban, vagy rosszabb jegyet fog kapni a teljesítményére. Ez pedig épp elég tanulságot fog számára jelenteni. A szemtelenkedés mindaddig érdekes, amíg van hozzá partner, amíg általa mi is tiszteletlenné válunk vele. Ha nincs viszonozva, a gyerek megtapasztalhatja, hogy ilyen attitűddel kevesen vágynak majd a társaságára.
Ezeket az élet nyújtotta következményeket persze nem könnyű mindig meglátni. Elszoktunk már tőlük. Egy kis gyakorlás és türelem által viszont nemcsak a gyerekeinket szabadítjuk fel a fölösleges elnyomástól, de saját magukat is feloldhatjuk az állandó irányítás és felelősség alól.
Irányítás helyett kapcsolódás
A kérdés persze ilyenkor mindenkiben felmerül: Akkor most hagyjak rá mindent? De hiszen az az életébe is kerülhet! A válaszom: Ne! Ne mindent, csak sok mindent. Vannak olyan helyzetek, amik valóban a gyerek életébe kerülhetnek. Ezekről viszont érdemes vele közösen tárgyalni, és olyan szabályt állítani, ami következetesen fenn is lesz tartva, ami érvényes mindenkire. Napjainkban azonban gyakoribb, hogy túlszabályozzuk a gyerekeink életét, kevéssé engedünk teret a saját tapasztalataiknak, a próbálkozásoknak és a hibáknak. Ez sem a gyereknek nem jó, se nekünk magunknak, a kettőnk kapcsolatának pedig végképp nem. Nem védhetjük meg mindentől a gyerekeinket, és talán nem is kell. Ez nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk őket, sőt. A felszabaduló energiánkat arra fordíthatjuk, hogy meghalljuk, elfogadjuk, megértsük őket, és kapcsolódjunk hozzájuk. Mert minden gyerek erre vágyik. Hogy higgyünk, bízzunk bennük, és hogy ott álljuk mögöttük (ne mellettük vagy előttük) lelki támasznak, amikor éppen megbillen az önbizalmuk.
