Hogyan lesz egy régi épületből a mi iskolánk?

Somogyi Krisztina építészetkritikus, vizuáliskörnyezet-kutató, az Építészfórum nevű szakmai portál egyik főszerkesztője. Először a TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényén hallottam beszélni az épített környezeti nevelésről. Bő 2 hónap telt el azóta, most itt lépdelek mellette a budapesti Piarista Gimnázium lépcsőin. A patinás épületben javában zajlik a tanítás, a nagy elődök és a történelem jelenléte érezhető a folyosókon. Az egyik falszakaszon észreveszem a mostani diákok mosolygós arcáról készült fotókat, a bemutatkozó szövegeikben ott van a humor, a jó értelemben vett csibészség. 

Miközben haladunk felfelé, hiába érettségiztem 15 évvel ezelőtt, rögtön eszembe jut a saját sulim, a baglyos kilincs, a röpipálya, a gombás melegszendvics a büfében. Mindez nem véletlen, hiszen a helyek szorosan összekapcsolódnak az érzelmi és az emlékezeti működésünkkel, és akkor is erőteljesen hatnak ránk, ha ennek nem is feltétlenül vagyunk a tudatában. Az alábbiakból kiderül, hogy miért lenne olyan hasznos már gyerekkortól fogva elkezdeni beszélgetni a térhez kötődő tapasztalatokról.

Miért izgalmas ez a helyszín? Miért ide jöttünk? 

A Piarista Gimnázium udvarán vagyunk, a negyedik emeleten, egy tornaterem tetején, szinte városi környezetben. Az udvarra egyik oldalról szerzetesi lakások néznek, a másik oldalról egy A kategóriás iroda dolgozói tudnak idelátni. Ez fontos tere egy nagyon nagy hírű iskolának, tulajdonképpen a gyerekek helye. Azért tervezték, hogy a sűrű belvárosban legyen egy olyan oázis, amely a diákoké, jól használható, belakható, szerethető. Egy olyan iskolaépületben található, ami örökségi épület, 1917-ben épült: nagyon sok szépséget rejt, de nagyon sok nehézséget is. 100 évvel ezelőtt ugyanis teljesen máshogy gondolkodtunk arról, hogy mi az, hogy iskola, hogyan kell ülni a padban, figyelni a tanárra, mennyire kell csendben lenni, más volt az öltözetünk, az időbeosztásunk, szóval minden más volt, így a térrendszer is. Az építészeknek persze van víziója arról, hogy a meglévő adottságok átformálásával hogyan lehet létrehozni a mai iskolát ezekben az épületekben. 

Az épített környezeti nevelés kapcsán azonban felmerül az is, hogy erről mit gondolnak a diákok. Az ötlet az udvar kapcsán ugye az, hogy legyen itt egy használható tér, hiszen a pedagógusok számára is fontos, hogy levegőn lehessenek a diákok, illetve a rend oktatási programjában is megjelenik a természethez való viszony. A kérdés az, hogy a gyerekek használják-e, szeretik-e ezt a városi udvart, jó helynek tartják-e, a sajátjuknak, mi az, ami működik, mi az, ami nem, mi változtatható, mi nem? Tehát amikor az épített környezeti nevelésbe bevonunk egy iskolaépületet, akkor elindul egy párbeszéd arról, hogy ki mit szeretne ott csinálni, egyáltalán ki hozhat döntést arról, hogy egy ilyen helyen mi történjen. A gyerekek részvétele persze nem arról szól, hogy nekik kellene mindent megmondani, vagy építészeti megoldásokkal előrukkolni, hiszen a téralakítás minőségéről majd az építész fog valamit mondani. A participáció lényege inkább az, hogy minden használó (tanár, diák, takarító, adminisztrátor, szülő stb.) a saját kompetenciájában tegyen hozzá a folyamathoz. 

Tegyük fel, hogy kialakul ez a párbeszéd, és az iskola közössége feltérképezi, hogy milyen igényeket szeretnének ezentúl jobban érvényesíteni a térhasználatban. Az ehhez hasonló régi iskolaépületek esetén egyáltalán mekkora lehetőség van a komolyabb átalakításokra? 

Bár az építészet és a környezetpszichológia is leír bizonyos általánosságokat, lényegesnek tartom, hogy ne receptekben gondolkodjunk. Minden helyzet más. De azért ha veszünk mondjuk egy vékony középfolyosót, amire csak ajtók nyílnak, akkor mondhatjuk, hogy az jellemzően nagyon sötét, kellemetlen. A térhasználat szempontjából nem kellemes. De mindig egyedileg kell mérlegelni, hogy milyen megoldások jönnek szóba. Ebben az iskolában például Golda János, a rend főépítésze, aki az iskolát átalakította, a mögöttünk lévő szárnyon megszüntette a középfolyosót. A jobbra-balra nyíló termek helyett most széles, zsibongószerű részek vannak a Piarista (régen Pesti Barnabás) utca felőli részen. Ez egy olyan téri döntés, ami komoly átgondolást igényelt, mert jelentős beavatkozásnak számít egy iskola téri rendszerébe. 

Felmerül azonban a kérdés, hogy egy ilyen széles folyosót mire és hogyan lehet használni. Az elmúlt 3 évben a Műegyetem Középület-tervezési Tanszékének tanárai, építészhallgatói, a doktori iskola DLA-hallgatói, illetve az ELTE-PPK Környezetpszichológiai Kutatócsoportja is nagyon sok workshopba, játékba vonta be a diákokat ezeken a folyosókon. Nagyon klassznak tűnik elsőre, hogy van itt egy ilyen széles folyosó, de azért nem működik tökéletesen, csináljunk itt valamit. De valójában nehéz megoldást találni. Ez részben abból is adódik, hogy a mai diákok máshogy szeretnék használni a teret. De hogyan? Tehát nem automatikus a megoldás, hogy akkor mindenütt szedjünk ki a falakat, nyissunk teret, annak ellenére, hogy napjainkban van egy tendencia arra, hogy a mobilitás sokkal fontosabb, mint 100 éve. 

Gondolom, a legtöbb osztályterem még a frontális oktatásra lett kialakítva. Hogyan oldható meg ezekben a terekben, hogy csoportokban dolgozzanak a diákok? 

A csoportmunkát azok a terek segítik, amelyeket sokféleképpen lehet berendezni, tehát az asztalokat, székeket gond nélkül lehet mozgatni. A mai korszerű asztalok nem padszerű, kötött, odaszegezett, fix helyen álló tárgyak, hanem olyan, általában rombusz alakú asztalok, amelyeket könnyen össze lehet tolni, így a diákok könnyen tudnak csoportosulni a közös feladathoz. Tehát nemcsak az épület és a terek szintjén, hanem a tárgyak szintjén is sok mindent lehet csinálni. Az apróbb, ún. mikrobeavatkozásokat a tanárok és a diákok is el tudják végezni. Ha azt mondod, hogy ez a hely a diákoké is, az egy fontos állítás. Mit is jelent ez? A választ a környezetpszichológia a térkontroll fogalma felől közelíti meg. Érdemes olyan kérdéseket feltenni, hogy ki rakhat fel például képet a faliújságra? Ki mondhatja meg, hogy színezzük ki az iskola falát? És persze ki csinálja majd meg? A mai napig elő-előfordul, hogy jó szándékú pedagógusok maguk díszítik fel a termet, fáradságos munkával festik a Micimackókat, legyen szép az osztály. Érdemes lenne inkább bevonni a diákokat, és arról kezdeményezni beszélgetéseket, hogy a mi közös osztálytermünkben mitől éreznénk jobban magunkat. 

Ráadásul sok különböző sajátosságot kellene figyelembe venni a tervezési folyamat során. Sok vonatkozó elmélet szerint például a fogyatékosság sem igazán önmagában létezik, hanem a környezettel való interakcióban alakul ki.

A sajátos nevelési igényűnek elkönyvelt gyerekek egy része azért is küzd nehézségekkel, mert az iskolarendszerhez nem illeszkednek. Ha például többet mozoghatnának, mozgással kötődne össze a tanulásuk, akkor az hatékonyabb lenne, jobban támogatná a viselkedésüket. Ha ezeket a diákokat berakjuk 45 percre egy osztályterembe, az problémát jelent. A túlingerlés szintén izgalmas kérdés. Ami ugyanis kívülről jópofának, vidámnak tűnik, az egy figyelemzavaros gyerek számára akár kifejezetten rossz környezet is lehet. Ami az egyik gyerek számára még nem elég inger, a másik számára már túl sok lehet. Nem mindig könnyű kompromisszumokat találni, de már az nagyon fontos, hogy beszéljünk róla, hogy egy gyerek egyáltalán meg tudja fogalmazni azt, hogy például valami ne legyen olyan színes, mert őt az zavarja. Vagy el tudja mondani azt, hogy neki néha szüksége van a suliban arra, hogy egyedül legyen. Ma már a kortárs iskolaépítészetben az átalakítások során számos helyen a folyosóban pici kuckókat építenek be, amelyek a zajt is csökkentik. Oda el lehet vonulni egy kicsit a szünetben. Szerintem ezt nagyon fontos támogatni, hiszen teljesen természetes érzés az, hogy néha közösségben, néha 2-3 emberrel, néha pedig egyedül szeretnék lenni, ezekhez pedig különböző terek, távolságok, minőségek tartoznak. 

A szükségleteit persze csak akkor tudja valaki felismerni és megfogalmazni, ha egyáltalán vannak szavai a térre, a térhasználatra. Szavak a térnek – ez volt a TED-előadásod címe is. Miért fontos még az épített környezeti nevelés?

Azt érdemes erősíteni, hogy az épített környezet ránk is, azaz mindenkire tartozik. Amit készen kapunk, abban is alakíthatunk. Ez nem mások dolga. Nemcsak az előző generációké, nemcsak az építészeké, nemcsak a felnőtteké, hanem a diákoké is, hiszen az ő jelenlétük is alakítja a környezetet. Nemcsak úgy, hogy legraffitiznek valamit, belerúgnak vagy tönkretesznek, hanem úgy is, hogyha például szemetet látnak, akkor inkább kidobják, vigyáznak rá, mert ez az ő helyük. Arra is érdemes odafigyelni, hogyha egy óra pocsék, akkor ne arra gondoljunk rögtön, hogy ez biztosan csak a tanár vagy csak a diákok hibája. Előfordulhat, hogy a helyzet adottságai nem jók. Nagyon meleg van például abban a teremben, folyton odasüt a nap. Közel van az utcához, és nagyon nagy a zaj. Tudjuk, hogy ezek olyan stresszfaktorok, amik mellett nehéz tanítani és tanulni, mert például ha nem hallják jól egymást, mindenki ideges lesz. Ha viszont tudatosítjuk, hogy ott azért nem jó lenni matekórán, mert nem halljuk a tanárt, mert zaj van, akkor ezzel lehet valamit kezdeni. 

A másik dolog, amit lényeges hangsúlyozni, hogy lehetőségünk és felelősségünk is van a környezettel kapcsolatban. Ezt azért tartom fontosnak, mert mára annyira túlhasználtuk a világot, hogy jó lenne, ha a következő generáció tudatosabb lenne akkor, amikor felnőttként építéseket kezdeményez, például saját családi házat építtet, illetve döntéshozóként megrendel bármit, átalakít egy közteret, vagy elmondja a véleményét egy középítés kapcsán. Szóval ez az egész épített környezeti nevelés téma nem arról szól, hogy még egy plusztantárggyal terheljük a diákokat, hanem mivel a környezetünk valóban az életünk természetes része, így tudjunk róla többet, a tapasztalatinkról beszéljünk, gondolkodjunk. Ez nem egyszerű, mert bár a környezet folyamatosan hat ránk, de ambiens, körülölelő jellegű, ami azt jelenti, hogy az általunk nap mint nap használt terekkel kapcsolatban sokszor nem vagyunk tudatosak, hiszen iszonyatosan fárasztó lenne, ha minden egyes ingerről üzenetet küldene az agyunk, nem tudnánk így élni. 

Vannak dolgok, amiket gyerekként kevésbé tud értékelni az ember, jellemzően inkább felnőtt korára szereti meg. Az én életemben ilyen volt a camembert sajt, a sushi vagy a regények helyszínleírásai. Ma már ez utóbbiakat kifejezetten élvezem egy szövegben, hiszen annyi mindent elárulnak a karakterekről, a történetről. Milyen tantárgyakhoz kapcsolódhat még az épített környezeti nevelés, mondjuk az irodalmon kívül?

Az épített környezeti nevelés mindenhonnan felbukkanhatna, tulajdonképpen amolyan integráló téma, és az ideális az lenne, ha egy projektbe minden területről bevonódhatnának szaktanárok. A téma eléggé adja magát a környezetismeret, az irodalom és a történelem oktatásában, de ott van a matematikában (pl. felületszámítás) és a fizikában is (statika), a művészettörténetben, a rajz vagy a csinálás okán a technikaórán. Ezen túl fejlesztheti az elemző gondolkodást, komoly racionális érvelést igényel, illetve egy nagyon konstruktív és tervezett folyamatnak a felállítását jelenti, amelyet a nemzetközi szakirodalom a manapság egyre divatosabb design thinking (tervezői gondolkodás) kifejezéssel emleget. A világ számos pontján neves vezetők vesznek részt ilyen tréningeken, ahol el tudják sajátítani az ahhoz szükséges képességeket, hogy milyen az elejétől a végéig körültekintően megtervezni valamit. Ez az élet bármely területén hasznos lehet. Azt is érdemes kiemelni, hogy az iskolaépületek olyan középületek, amiket Magyarországon is sok esetben jelentős építészek terveztek és alakítottak át, így van lehetőség arra, hogy a diák megtapasztaljon téri minőségeket, anyaghasználatokat. Ha egy játékos foglalkozás keretében egy pedagógus és egy építész együtt segíti ezt a folyamatot, akkor az kreatív, közösségi, vidám élmény tud lenni, túl azon, hogy fejleszti a gyerekeket. 

Az iskolai foglalkozásokon kívül hogyan tudják a szülők támogatni a gyerekeket abban, hogy tudatosabbak legyenek a térrel, a térhasználattal kapcsolatban? Gondolom, ez jórészt attól is függ, hogy ők maguk, a felnőttek hol tartanak ebben a kérdésben. 

Az otthonunk kitüntetett fontosságú hely. Ha az otthoni légkör megnyugtató, stabil, biztonságot adó, szeretetteljes, az önmagában támogató környezet. Ha olyan szerencsés egy gyerek, hogy van saját szobája is, akkor érdekes, hogy ebben a térben ő hogyan viselkedik, például milyen döntéseket hozhat. A szülő határozza meg, mit és hogyan lehet oda kirakni, vagy ebbe van a gyereknek is beleszólása? Ki az, aki kezdeményez? Ha testvérek osztoznak egy szobán, akkor ott egy gyerek véleménye dominál, vagy ezt közösen beszélik meg? Mi a helyzet a lakásban esedékes felújításokkal? Téma-e, hogy most felújítjuk a lakást, beszélünk-e róla? Együtt gondolkodunk-e azon, hogy milyen színű legyen a fal? Bevonjuk az építésszel folytatott beszélgetésbe a gyerekeinket? Számít a véleményük? 

Az otthoni környezet mellett a városi környezet is fontos. Sok kutatás bizonyítja, mennyire lényeges, hogy a gyerek a saját lakókörnyezetét, az iskola és az otthona közötti útvonalat egyedül járja be: például sétálva, gyalog vagy biciklivel menjen iskolába. Ennek nagyon sok pozitív hozadéka van. A városi közlekedés megtanulása ugyanis nemcsak arról szól, hogy nem a mamataxival megyek, és nem a dugóban állunk. A városi közlekedés egyfajta struktúrája, logikája a városnak, ezáltal javul a tájékozódás, a felelősségérzet, a koncentráció, és látni a többi embert is, azt, hogy kikkel élünk egy helyen. Arról is szól, hogy szép lassan eltávolodom az otthontól, fokozatosan közelítek az iskola felé, így rá tudok készülni a megérkezésre. Persze arról is fontos beszélni, hogy mi a biztonságos útvonal, hogy a gyerek fél-e, bizonytalan-e. Lényeges, hogy a gyerekek, az iskolák, a szülők, az önkormányzatok, a közlekedésmérnökök erről többet beszélgessenek. Nem az a megoldás ugyanis, hogy inkább bepakolom a kocsiba a gyereket, hanem az lenne jó, ha a városi környezet tudná megtámogatni a közösséget (például minél biztonságosabbak lennének a kereszteződések).  

A város persze nem csak az utcán történik. A KÉK – Kortárs Építészeti Központnak van például egy olyan programja, a Budapest100 nevű építészeti-kulturális fesztivál, amely az épületek megnyitásával ráirányítja azok építészeti értékeire a figyelmet, miközben a pincétől a padlásig meg lehet ismerni a házakat, és a lakókkal is lehet találkozni. Ez egy nagyon klassz kezdeményezés, ha tehetjük, szülőként is menjünk el ilyen programokra, városnéző sétákra a gyerekekkel. Ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy nézzük a várost, tanuljuk a várost, tanuljuk az épületeit, a benne élő emberek életét. Ha pedig aktív városhasználók vagyunk, akkor úgy érezzük, hogy ez a mi városunk, a mi dolgunk, a mi lehetőségünk, a mi felelősségünk is. Nem törődünk bele abba, hogy zaj van, kosz van, rossz a városban lenni. Ahogyan egy londoni GPS-készülékeket forgalmazó cég reklámja is mondta valamikor: rájövünk arra, hogy nem mi vagyunk beragadva a dugóba, hanem mi magunk vagyunk a dugó. Ebben a mi-ben sok minden van: a város, az épített környezet, az iskola is. Ezért fontos foglalkozni az épített környezettel. A tudás mindig erőt ad.