Már a terhesség alatt is meghatározó az anya viselkedése. Ultrahang, genetikai tesztek és szabályozott kismamagondozás híján azonban sokáig csak a népi szokások és babonák maradtak. Az 1400-as évek végén keletkezett, francia Les Evangiles des Quenouilles című tanácsadó mű arra inti a várandós nőket, hogy ne egyenek nyúlfejet, hacsak nem akarnak nyúlszájú gyereket a világra hozni, tartózkodjanak a lágy sajtoktól, különben a fiúgyereknek kicsi lesz a nemi szerve, a fűszeres ételek pedig akár magzati vakságot is okozhatnak. A vörösbort érdekes módon nemhogy tiltották, hanem ajánlották is. Emellett nagy szégyennek számított, ha egy tisztességes feleségen meglátszott, hogy gyereket vár. A nyilvános megaláztatás elkerülése érdekében a terhes nők is szoros fűzőt hordtak, vállalva annak minden kényelmetlenségét. Bár a fűző idővel kiment a divatból, még az 1910-es években is úgy vélték, csak akkor lesz szép, nyugodt gyereke egy anyának, ha a terhessége alatt csak jó dolgokra gondol, és mindenféle megrázkódtatástól, csúnyaságtól megtartóztatja magát.
Ha nem kellett a baba, vadállatokra hagyták
Némi megnyugtatást nyújt minden mai modern szülőnek az, hogy régen mennyire ridegen bántak a csecsemőkkel. Annyira ridegen, hogy a farkasok által felnevelt Romulus és Remus története nem is csupán mitológiai alapokon nyugszik. Az ősi civilizációkban nem számított ritkaságnak a „felesleges” gyerek elhagyása. A csecsemőt egy kietlen, messzi helyen hagyták, hogy vagy elviszi valaki, akinek épp szüksége van egy babára – legyen az gyermektelen család vagy épp rabszolga-kereskedő –, vagy az állatok veszik gondjaikba. A középkor utolsó szakaszáig a gyerekek ötvenszázalékos valószínűséggel érték meg a tizedik születésnapjukat. Persze nem azért, mert minden második babát magára hagytak, hiszen a csecsemőhalandóság a járványok, a szegényes étkezés és a rossz életkörülmények miatt eleve magas volt.
Csecsemőgondozás egy kicsit másképp
Amennyiben a gyerek a családdal maradt, akkor is sok babona miatt kellett szenvednie. A görögöknél például az volt a szokás, hogy a gonosz szellemeket köpködéssel űzték el: a tradíció szerint háromszor kellett az újszülött arcába köpni. Mauritániában az anyák a baba arcába, az apák a fülébe köpnek hasonló indíttatásból. A középkori csecsemőket már ritkábban köpködték, ők cserébe szoros pólyát kaptak 8-9 hónapos korukig. Esélyük sem volt hadonászni, kalimpálni vagy mászni. Akkoriban úgy hitték, hogy ez a szoros pólya segíti őket emberi formájuk kialakulásában – és nem mellesleg a gyerek ott maradt, ahová letették. A 20. században még rosszabb szokás terjedt el: dr. Emmett Holt 1894-es, a Gyermekek gondozása és táplálása című bestsellerében azt tanácsolta, hogy naponta kétszeri ürítésre neveljék a gyereket, és hagyják őket sírni: semmi vigasztalás, semmi puszi. Erre tett rá egy lapáttal John B. Watson 1928-as műve, amiben azt ajánlotta, a szülők soha ne puszilják vagy öleljék meg a gyerekeiket, sőt attól is óvakodjanak, hogy az ölükbe ültetik őket. A gyermekágyi depresszióval küzdő édesanyáknak pedig még 1958-ban is azt tanácsolták, fessenek bútorokat, attól majd jobban lesznek.
Anyatej, na de kitől?
A babák etetése is egészen másképp nézett ki, mint manapság. A 18. századi Európában aki tehette, szoptatós dajkát fogadott, vagy a gyerekét küldte el a tejjel megáldott asszonysághoz. Még a szoptatós dajkák is szoptatós dajkát fogadtak a saját csecsemőjükhöz. Sajnos voltak fiatal lányok, akik visszaéltek ezzel, és vizes liszttel etették a rájuk bízott csecsemőt. Aki mégis úgy döntött, hogy maga szoptat, annak is be kellett tartania egy sor utasítást, például nem lehetett mérges a folyamat közben, mert a hiedelmek szerint az megkeserítette a tejét, vagy hasfájóssá tette a babát. Emellett tartani kellett a szabályos időközöket is. Hol volt még igény szerinti szoptatás! A gyereket háromóránként fel kellett kelteni, akkor is, ha sem az anyának, sem a babának nem volt kedve az etetéshez. A hozzátáplálást is mai szemmel ijesztően korán elkezdték: a babák 2-3 hónapos korukban már kaptak a felnőttek ételéből.
A semmi felett játszottak
Arra már az 1900-as évek elején is rájöttek, hogy a kisbabáknak jót tesz a friss levegő. Ám a városi dolgozó anyák nem mászkálhattak egész nap a parkban. A gyereket így az erkélyen, vagy rosszabb esetben a falhoz eszkábált csirkeólszerű ketrecben lógatták ki a ház falán, a semmi fölé. A zárt kuckóból a baba nem tudott kiesni, viszont akadálytalanul érte a friss levegő és persze a napfény is. Eleanor Roosevelt is ilyen alkalmatosságban nevelte Anna lányát New York Cityben.
Alkohol, drog és kávé
Egy 1811-es kézikönyv azt tanácsolta az anyáknak, hogy a megfázás megelőzése érdekében itassanak némi alkoholt a kisgyerekkel. Ez, akármilyen furcsán hangzik is manapság, akkoriban elfogadott gyakorlat volt. Tiszta vizű forrás híján a gyerekek is gyenge sört vagy bort, esetleg feketekávét ittak, mert még ez is kevesebb ártalommal járt, mint a fertőzött, forralatlan víz. A tömény alkoholt fájdalomcsillapításra, a síró baba megnyugtatására és betegségek esetén is alkalmazták. Ugyanilyen merészen adagolták az 1800-as években azokat a gyógyszirupokat, amelyek kokaint, heroint, metamfetamint, kloroformot vagy ópiumot és alkoholt tartalmaztak. Főleg köhögés csillapítására ajánlották, de fogfájásra és tulajdonképpen mindenféle nyavalyára alkalmazták. Aki nem jutott hozzá, az mákfejet főzött meg tejben, ezzel itatta nyugtalankodó csecsemőjét. És ha ez nem lenne elég: egy 1966-os kézikönyv a terhes nőknél sem tartotta ártalmasnak a napi fél csomag cigaretta elszívását, sőt: ami megnyugtatja az anyát, az biztosan nem ártalmas a gyereknek sem – vélték.
