Szülőként olykor nehéz küzdelmek árán tudjuk csak rávenni gyerekeinket, hogy megtegyék, amit kérünk tőlük. Nem csoda, hogy frusztráltak és idegesek vagyunk, mikor már harmadjára szólunk nekik, hogy vegyék fel a kabátjukat, tegyék a tányért a mosogatóba, vagy írják meg a házi feladatot. Az állandó nyaggatás csak rosszabbra fordítja a helyzetet, és még dacosabbá teszi csemetéinket. Hogyan érhetjük el, hogy a gyerekek elsőre is figyeljenek ránk? A Good Therapy blog írása ebben nyújt segítséget.
A túlzott nyaggatás csak ront a helyzeten
Nap mint nap előfordulnak olyan szituációk, mikor szülőként meg kell mondanunk gyerekeinknek, hogy mit tegyenek. A gyerekek ezáltal megtanulják, hogyan kezeljék az adott helyzetet – például a kiborult üdítőt fel kell törölni az asztalról, az uzsonnára kapott szendvicset folpackba kell csomagolni –, így jó esetben legközelebb már maguktól is elvégzik a szóban forgó feladatot. Ha azonban folyamatosan nyaggatjuk őket, épp az ellenkező hatást érjük el. Ha erőszakosan, újra és újra elmondjuk, mit csináljanak, ahelyett, hogy hagynánk őket érvényesülni, akkor úgy látják, mindenáron bele akarunk szólni az életükbe, mikromenedzselni szeretnénk minden mozdulatukat. Ez pedig csak dacos viselkedést szül, és megrontja a kapcsolatunkat velük.
Ha folyamatosan megmondjuk a gyerekeknek, mit csináljanak, kevesebb saját tapasztalathoz jutnak, és kevésbé tanulják meg, hogyan járjanak el egy adott szituációban, emellett arra sem jönnek rá, miként hozzanak önálló döntéseket, melyekért vállalniuk kell a felelősséget. Az önállóság hiánya később számos probléma forrása lehet. Mindemellett a saját magunk dolgát is megnehezítjük, hiszen ha folyamatosan, minden percben gyerekeink életének igazgatásával vagyunk elfoglalva, állandóan azon agyalva, mit kell cselekedniük, igencsak kimerülnek az energiáink, a szülőség pedig elveszíti számunkra minden varázsát.
Hogyan érjük tehát el, hogy a gyerekek elvégezzék az adott feladatot anélkül, hogy folyton nyaggatnunk kellene őket? A kulcs az empátia – próbáljuk belehelyezni magunkat gyermekünk helyzetébe, és kitalálni, vajon miért dacolnak megtenni valamit, amit kérünk tőlük. A válasz olykor igen egyszerű: például unalmasnak találják a kért feladatot, vagy nem értik, miért lenne fontos elvégezniük azt. Beszéljük meg velük, hogy milyen célja van az adott dolognak. Ahelyett, hogy kényszerítenénk őket, hogy lenyírják a füvet vagy kitakarítsák a szobájukat, inkább vázoljuk fel előttük, milyen pozitív esztétikai és funkcionális hatásai vannak egy szépen gondozott kertnek vagy egy rendben tartott lakrésznek.
Sohase álljunk őrséget gyermekünk felett. Ne mondjuk meg nekik szigorúan, mikor és hogyan végezzék el az adott feladatot, hagyjuk inkább, hogy bizonyos észszerű kereteken belül szabadon dönthessenek róla. Parancsolgatás helyett a diplomácia a megfelelő stratégia. Kössünk alkut – ha gyermekünk megírta a leckét vagy elmosogatta az edényeket, cserébe kimehet a kertbe focizni, vagy előveheti a kedvenc videójátékát. Ezáltal a gyerekek úgy érzik, tárgyalópartnerként tekintünk rájuk, és tiszteljük álláspontjukat, ahelyett, hogy rájuk kényszerítenénk akaratunkat. Fontos az is, hogy nyíltan megmondjuk a gyerekeknek, mit szeretnénk tőlük. Ne köntörfalazzunk, és ne manipuláljuk őket például érzelmi zsarolással.
Különböző személyiségek, különböző szituációk
Fontos észben tartani, hogy minden gyerek saját személyiséggel rendelkezik, nem lehet egy uniformizált „mintát” felhúznunk rájuk. Vannak olyan gyerekek, akiknek örömet okoz a takarítás, míg másokkal sohasem fogjuk tudni megértetni, miért is kell rendet tartaniuk maguk körül. Természetesen vannak olyan alapvető dolgok, amiket minden gyerektől érdemes elvárni – az önálló takarítás ezek közé tartozik például. Eközben azonban tartsuk tiszteletben saját véleményüket, ne erőltessünk rájuk olyasmit, ami a lehető legtávolabb áll tőlük.
Érdemes azt is észben tartanunk, mennyire fontos az adott dolgot megtanulniuk. Elengedhetetlen például, hogy tudják, ha betegség dönti le őket, orvoshoz kell fordulniuk, a zongoraleckék viszont nem kifejezetten életbevágó fontosságúak. Emellett, ha szükséges, tegyük fel a kérdést magunknak: mennyi önállóságot adhatunk egy adott feladat elvégzésekor gyermekünknek, létezik-e más mód, mellyel ugyanazt megtaníthatjuk neki, képes-e egyáltalán elvégezni az adott dolgot, illetve ha abszolút muszáj megtenniük valamit, hogyan beszéljük rá őket erőszakos kényszerítés nélkül.
Esetenként egyéb okai is lehetnek annak, ha gyermekünk sokadjára sem hallgat a jó szóra. Előfordulhat, hogy figyelemhiányos rendellenesség, autizmus, vagy valamiféle magánéleti, iskolai trauma áll a háttérben. Ilyen esetekben forduljunk szakemberhez segítségért, mi magunk pedig igyekezzünk a lehető legmegértőbben hozzáállni a kérdéshez, és mindig megbeszélni gyermekünkkel a problémákat.
