Mostanában kezdem úgy érezni magam, mint egy porszívóügynök neje: a férjem állandóan üzleti úton van. (Nem röhög kajánul, tényleg üzleti úton van.) Én meg itthon, a két gyerekkel, akik roppant előzékeny módon már elég nagyok ahhoz, hogy ne jelentsen problémát önállóan felhúzni a zoknijukat, sőt, ha elég motiváltak, még egy szendvicset is képesek elkészíteni maguknak. Ahhoz viszont még kicsik, hogy önállóan strukturálják a napjukat, szóval a reggeli, a délutáni és az esti őrület rám marad, egyedül rám.
Tudom, mit sírok, emberek milliói élnek úgy, hogy apa korán reggel elmegy, és csak késő este ér haza, de azért az mégiscsak más, amikor még esti puszira sincs otthon, meg éjszakára sem, meg másnap reggel sem, jó sokáig.
Elmondom, mi van ilyenkor. Mármint azon túl, hogy természetesen ilyenkor szakad le a redőny; romlik el a kapunyitó elektronika, és esik fogságba az udvaron az autó; lehullik 25 centi hó, amit nekem kell a ház körül elsöpörnöm, szóval megtörténik minden, amit a férj tudna ügyesen kezelni, már ha otthon lenne éppen. De mivel nincs otthon, napokig sötét van a konyhában, és gyalog járunk (a hóban).
Mondjuk ezek a dolgok engem különösebben nem izgatnak, hanem csak akkor kezdtem el gondolkozni a sanyarú sorsomon, amikor a barátnőim sorra részvétüket fejezték ki, és együttérzően kérdezgették, hogy nincs-e szükségem segítségre, és nem rossz-e szörnyen, hogy nincs otthon a férjem.
Mivel a kérdés legutóbb társasában merült fel, hamar kiderült, hogy elég sokan evezünk ebben a csónakban, és ez a körülmény, mármint, hogy el szokott-e apa utazni hosszabb-rövidebb időre, vagy sem, gyakorlatilag két részre hasítja az asszonytársadalmat. Akinek mindig ott a férje, el sem tud képzelni nélküle egy éjszakát sem, aki viszont gyakran marad magára a gyerekekkel, az pöpecül berendezi így az életet.
Sőt, ahogy az a sorstársak történeteiből kiderült, még gördülékenyebben is mennek olyankor a dolgok. Őszintén szólva, én is tök jól elvagyok, (leszámítva, hogy villanyfénynél kell főznöm), még könnyebb is, ha nincs otthon a férjem – vallottam be magamnak pironkodva. Nem mintha nem szeretném a férjemet, és egyben gyermekeim apját, viszont sokkal könnyebb úgy gyereket nevelni, hogy nem kettő, hanem csak egyetlen fennhatóság van a gyerekek fölött, aki én vagyok.
Mondok egy példát. Eljön az este, én mindig ugyanabban az időpontban jelzem, hogy itt az idő vacsorázni, lefekvéshez készülődni. Na most ilyenkor rögtön érkeznek az ellenvélemények: de beszélgessünk még, de nincs bepakolva a táska, jaj, még van matekházi, különben is, megígérted, hogy sütsz palacsintát majd egyszer, legyen az ma.
Erre egy kicsit idegesek leszünk, a férjem jobban, mint én, de nincs mit tenni, a matekházinak meg kell lenni, „mutasd, csináljuk meg együtt gyorsan. De ne csinálj meg vele, az ő feladata! De, legyünk hatékonyak. Addig te meg menjél fürdeni, de nem megyek, dehogynem mész, hagyjad, drágám, együnk előbb, de még nincs kész a matek, se a palacsinta”, stb, stb.
Ellenben, ha nincs otthon más felnőtt, akkor az van, amit én mondok, ördögi kacaj. Nincs ellenvélemény – nincs feszültség.
Eleinte persze, amíg apai elutazás téren rutintalanok voltunk, nem így volt, hanem demokráciát játszottam a gyerekekkel, ami nem volt jó ötlet, mert úgy lesöpörtek a kölykeim, hogy csak úgy nyekkentem.
Aztán rájöttem, hogy ha változik a felállás, akkor a szerepeknek is változniuk kell. Ha nincs ott a fékek és ellensúlyok másik, fontosabb fele (úgy is, mint apa), akkor magamnak kell felöltenem a rossz zsaru jelmezét. Így lettem a távollétek idejére anyjuk helyett apjuk.
Egyébként nem egyszerű feladat ez. Azelőtt mindig úgy voltam vele, hogy nyugodtan lehetek cuki anyu: minek keménykedjek, majd a férjem megfegyelmezi őket, ha kell. Fel kellett nőni a feladathoz, hogy a cukiság, a puhaság meg a népszerűség mellé a hatékonyság is bekerüljön a repertoárba, ellenkező esetben reggelente 8 óra húszkor lépnénk be az iskola kapuján.
Nem mintha engem különösebben zavarna, de ha nincs más, akkor nekem kell rendre szoktatni a gyereket. Meg magamat. Az azért sokkal nehezebb, mert nincs kinek nyafogni miatta.
