A kisgyerekek gyakran írnak bizonyos betűket fordítva. Sőt, néha tükröznek szavakat, vagy egész mondatokat is. Erre általában úgy tekintünk, mint múló ügyetlenségre, holott valójában különleges agyi teljesítmény. Ha nem hiszed, írj egy mondatot tükrözve!
Először is: a gyerekeket soha, senki nem tanítja visszafelé írni - teljesen maguktól csinálják. Másodszor is: tükrözve írni kifejezetten nehéz, ha nem értesz egyet, csak írj le egy mondatot tükrözve, és meglátod.
A józan ész szerint a tanulás új ismeretek megszerzése. Szókratész úgy gondolta, szükség van hozzá már meglévő ismereteink előhívására és újrarendszerezésére. És van egy ennél radikálisabb elmélet is: a tanuláshoz néha el kell veszítenünk meglévő tudásunkat. Más szavakkal: a tanulás lehet felejtés is, amikor ki kell törölni dolgokat, amik feleslegesen foglalják a helyet, és hátráltatják a hatékony gondolkodást.
A TED oldalán Mariano Sigman, a kognitiv idegtudomány szakértője írt arról, valójában milyen érdekes agyműködésbeli magyarázata van a gyerekek megtükrözött betűinek.
Agyunk vizuális rendszere a fényt és az árnyékot tárgyakká alakítja. Csakhogy, mivel a tárgyak eldőlnek és forognak, a vizuális rendszert nemigen érdekli azok iránya: a kávéscsészének a hátulja is kávéscsésze. És ez alól a szabály alól csak bizonyos, az emberi kultúra által kitalált dolgok képeznek kivételt: a betűk. Egy tükrözött "p" betű már nem "p" betű, hanem "q". Ha megfordítjuk a "b"-t, akkor "d" lesz belőle. Egy betű tükörképe már nem a betű. És ez egyáltalán nem jellemző, sőt, kifejezetten természetellenes a vizuális rendszer számára.
Az ősi szisztéma
Az agyunk valójában rendkívül rosszul teljesít, ha a tárgyak irányáról van szó. Melyik kezében tartja az amerikai szabadságszobor a fáklyát? (Vagy a magyarnál: melyik irányba néz a kezében a pálmafaág?) Agyunk megtanulta szándékosan figyelmen kívül hagyni az ilyen különbségeket, a fordulást, az eldőlést, a megcsillanást, és tudja: a kutya szemből vagy oldalról is ugyanaz az állat.
Ez az ősi szisztéma rendkívüli hatékonysággal működik, míg az abc az emberiségnek ehhez képest viszonylag friss találmánya, ami szembemegy ezzel a rendszerrel. Az olvasni tanuló gyerekek a vizuális rendszer default beállítása szerint üzemelnek, amelyben a "p" ugyanaz, mint a "q". Az írni-olvasni tanulás egyik része éppen arról szól, hogy felülírjuk ezt a berögződést.
A tanulás valójában felülírás
Az agy valójában nem egy üres lap, amit teleírunk, hanem egy erősen mintázott felület, amihez egyes dolgok jól illeszkednek, mások meg nem. Agyunk a születésünk pillanatától kezdve szofisztikált elméleti konstruckiókat teremt, és a tanulás valójában a látott dolgok és az agy befogadási képességének metszéspontja.
A felülírás egyik legjobb példája a világról alkotott képünk. Stella Vosniadou, görög pszichológus, sokezer gyerekrajzot tanulmányozott aprólékosan, hogy megfigyelje, hogyan változik a világról alkotott képük. Tanulmányaik során a gyerekek egyszer csak találkoznak azzal, hogy a föld gömbölyű. Ez röhejes, hiszen összes, odáig összegyűjtött tapasztalatuk pont az ellenkezője felé mutat.
Ahhoz, hogy megtanulják: a föld gömbölyű, először el kell engedniük az érzékszerveik által alkotott természetes képet: miszerint a föld lapos. És ha felfogtuk, hogy a föld kerek, abból további nehézségek következnek: miért nem esnek le az emberek a túloldalon? És ha a gravitáció meg is tart minket a földön, vajon miért nem zuhan le a föld az űrben, ha csak úgy lebeg a semmiben?
Miért jó az, ha a tanár az egyik tanuló?
Tanárként, szülőként vagy barátként is jó tudni, hogy a tanulás valójában információk megszokottól igen eltérő agyi struktúrákba történő rendezése. Nem egyszerűbben kell beszélni, hanem le kell fordítani azt, amit már tudunk új gondolkodási módokra. Ezért van az, hogy a tanítás gyakran akkor a legeredményesebb, ha a tanár az egyik tanuló, azonos elméleti keretrendszerrel.
Ezt Sigman néhány kollegájával egy jópofa próbával is igazolta. Sokszáz diáknak adták ki ugyanazt a matekpéldát. A társaság egyik fele egyszerűen megkapta a feladatot. A csapat másik felének viszont azt mondták, mielőtt nekilátnak, először fogalmazzák meg a feladatot a saját szavaikkal.
A második csapatnak az extra feladat miatt kevesebb ideje maradt a példára, és a figyelmüket is meg kellett osztaniuk. De azzal, hogy a matekpéldát a saját nyelvükre kellett lefordítaniuk, egészen döbbenetes dolog történt: ebből a csapatból kétszer annyian adtak helyes választ, mint a másikból.
