Kreatív, mások szerint őrült pénzügyi nevelési bravúron csodálkozik mostanában az internet népe. Egy amerikai nő kiposztolta a Facebookon, hogy minden héten ad 7 dollár zsebpénzt az öt éves kislányának, amiből 5 dollárt rögtön vissza is szed a lakbér, a víz, a villany, a gáz, az internet és az étkezés fejében.
Ennek pedig az az értelme, hogy a gyerek lássa: a legtöbb ember a jövedelme legnagyobb részéből nem vehet azt, amit akar, hanem csak azt költheti el szabadon, ami az alapvető költségek kifizetése után megmarad.
Az anya azt is megírta, hogy a visszaszedett öt dollárokat összegyűjti, amiből szép kis summa lesz majd a lánya 18 éves korára, ami nagy segítség lesz neki, amikor önálló életet kezd.
A kommentelőktől természetesen kapott hideget és meleget, volt, aki szerint zseniális az ötlet, és volt, aki szerint úgy hülyeség, ahogy van, főleg ilyen kicsi korban. Meg volt egy szakértő is, aki szerint félő, hogy ha a gyerek ebben a szellemben nevelkedik, túlságosan anyagias lesz, és mindennek az értékét pénzben méri majd.
Mielőtt mi is belekezdenénk az okoskodásba, szögezzük le: a gyereknevelésnek számtalan üdvözítő útja és módja van, nemcsak egy, (méghozzá természetesen az, amit mi képviselünk). A baj csak az, hogy ez egy erősen késleltetett rendszer: majd csak valamikor 20 év múlva derül ki, hogy jól csináltuk-e, vagy sem.
Ráadásul akkor sem az egyes intézkedéseinkről kapunk visszajelzést, ezt jól csináltad, ezt meg jól elszúrtad, hanem úgy en bloc jön ki az eredmény, egyben: boldog, sikeres (akármit is jelentsen ez), a nehézségekkel bátran szembenéző embert sikerült-e nevelni, vagy valahol elbicsaklott a dolog? De hogy hol, melyik pontokon hozott az ember rossz döntést, az utólag sem fog kiderülni.
Maradjunk abban, hogy nem tudhatjuk, hogy erre az adott gyerekre milyen hatással lesz majd az anyja nevelési elképzelése, felnőttkorára megtanul-e a pénzzel bánni, és helyesen gazdálkodni, vagy sem. De azért véleményünk lehet, van is.
A felelős gazdálkodás egy több összetevős dolog, ebből az egy manőverből nem fogja a kislány megtanulni sem a kamatos kamat fogalmát, pláne a kiszámolását, sem pedig a rezsicsökkentés és a világpiaci gázár közötti összefüggést nem fogja tudni értelmezni. Csak legfeljebb nem fog szempillaspirált venni az internetre félretett pénzből. Mondjuk, ez is szép eredmény, nem is mindenki képes rá.
Szögezzük le azt is, hogy nem menő teljesen fogalmatlannak lenni ezekben az ügyekben, vagy mondjuk úgy, hogy bizonyos kor fölött nem áll jól. Mint például az a celeb, aki a férjétől való különköltözése óta azzal haknizza végig a sajtót, hogy fogalma sem volt a rezsiköltségekről. Ami többek között azért is gáz, mert ugyanabba a közgazdasági szakközépiskolába jártunk, és emlékeim szerint nemcsak tanultunk, de egy csomószor kalkuláltunk is órán a rezsiköltséggel, szóval mégiscsak hallania kellett már róla korábban. Meg nyilván otthon is volt villanyszámla, de akkor úgy látszik, sikeresen elrejtették előle mindig.
Az a helyzet, hogy tényleg elég nehéz mostanában élő villanyszámlát mutatni egy gyereknek. A sárga csekkek ideje lejárt, hetven éves kor alatt senki nem áll már sorban a postán, az meg, hogy anyu éppen a gázszámlát egyenlíti ki a laptopja előtt, vagy az e-bayről rendel, külső szemlélőnek nem túl nagy különbség. Jól jöhet tehát valami, amiből a gyerek szembesül a realitásokkal, meg a létfenntartás kötelező költségeivel.
Ugyanakkor, ha anyu minden héten a lánya kezébe adja a 7 dollárt, amiből vissza is ránt teátrálisan, „ezt a rezsire” felkiáltással ötöt, az valódi tapasztalat nélkül még nem túl sokat ér. Ha nem látja a kislány, hogy tényleg be kell fizetni azt a gázszámlát, különben kikapcsolják a gázt, ha nem szembesül vele, hogy a homelady kíméletlenül jön a lakbérért minden hétfő reggel, és akkor is oda kell adni, ha pillanatnyilag jobban szeretne inkább abból a pénzből buliba menni szombat este, akkor a nevelési elképzelés ki fog ürülni.
Végül ugyanúgy fog járni, mint az egyik kolléganőm, aki 27 évesen, két év együtt dolgozás után szembesült vele először, hogy a kiszámlázott vállalkozói díja bizony nem nettó bér, hanem be kell utána fizetni a közterheket. Igaz, az nem olyan életbevágó, mert az áfát nem fogják kikapcsolni nála, úgy, mint a villanyt, de így is jócskán eladósodott, mire rájött, hogy a bevételt bizonyos állandó költségek terhelik minden hónapban. Jé.
Habár, ahol ennyire központi téma a pénz kezelése, hogy már a gyerek ötéves korában előjön, ott nem valószínű, hogy ez tényleg megtörténne. Sőt, az is lehet, hogy a gyerek, kompenzálandó az elvett öt dollárját, mindenféle módszereket fog kieszelni, hogy több pénzhez jusson, és valóban nagy üzletember lesz.
Mint a szomszéd kisfiú, aki ötösével gondosan beborítékolt és beárazott focis kártyákkal jelent meg egyszer nálunk, hogy jó pénzért eladja azokat az én gyerekeimnek. Szegény, jól meglepődött, amikor elmagyaráztam neki, hogy az efféle pénzügyi tranzakció 5-8 éves korban nálunk nem támogatott tevékenység. Mert náluk meg az.
Az emberek ugyanis különböző módon állnak a pénzhez, mindenki másképp, lelkialkatától függően. A szemem láttára felnövő két gyerek például annyira különbözőképpen, mintha nem is egy családban nőnének fel. Mindkét gyerekemnek ugyanakkora összeg üti a markát hetente, ám amíg az egyiknek mindig van pénze, kemény ezrei, holott mindig vásárol is ezt-azt, a másiknak mintha égetné a zsebét. Amint összegyűlik egy értékelhető összeg, már megy is, és vesz rajta valami szíve vágya játékot, és elkölti az utolsó fillérjét is. Miközben otthon mind a két gyerek pont ugyanazt a mintát látja ugyanazoktól a szülőktől, csak másképp csorog le a lelkük és tudatuk szűrőjén.
Fogadjuk el, az emberek sokfélék, és a nevelésre is vannak mindenféle remek és hajmeresztő ötleteik, amik vagy működnek, vagy nem, egyszer majd kiderül, vagy sem.
Azzal viszont nehéz vitatkozni, hogy ha az anya kitartóan rakosgatja félre az ötösöket, a végén több mint háromezer dollárral a zsebében vághat neki a lánya a felnőttkorának. Abból meg még soha nem lett baj, sőt.
