Mindig is utáltam a telet, hideg van, sötét, az embernek nincs kedve kimenni a szobából, nem is mentem ki márciusig. Csakhogy kisgyerekes anyukaként kissé módosul a helyzet: a kisgyerekek nem bírnak ki napokat a lakásban. Vagy a lakás nem bírja. A lányom ráadásul szemlátomást örökölte tőlem mindezt, és úgy néz rám, mint egy őrültre, ha sétálni akarok indulni sötétben. Mi a megoldás erre, mit lehet csinálni hidegben és sötétben, hogyan éljük túl ezt a három hónapot?
Épp ezen merengtem, amikor belefutottam egy cikkbe a sarkkörön túl élő norvégokról. A norvégok és a többi skandináv nép körében nem ritka a téli depresszió (számomra maximálisan érthető okokból), ugyanakkor érdekes módon az ország északi részén, ahol tényleg fél évig sötét van, a téli depresszió lényegesen ritkább, mint mondjuk Dél-Norvégiában. Mit csinálnak a sarkkörön túli felnőttek és gyerekek, miért nem depiznek?
Tromso-ban kifejezetten szeretik a telet
Én azon nyafogok, hogy délután ötkor már sötét van, ahelyett, hogy örülnék, hogy egyáltalán felkel a nap. A norvég Tromso városa a sarkkörtől még 300 km-re északra helyezkedik el. Novembertől januárig éjszaka van, vagyis három hónapig egyáltalán nem kel fel a nap, utána aztán pár órára felkel, mígnem májustól júliusog le sem megy. Júliustól kezdve fokozatosan rövidülnek a nappalok, aztán jön megint a november. Mondjuk van gyönyörű északi fény, de azért attól még nem lesz világos.
A kutatások szerint a tromso-iak ettől mégsem borulnak ki és meg sem bolondulnak: a mentális zavarok gyakorisága nem igazán függ az évszaktól, vagyis nem túl gyakori náluk a téli depresszió. Vannak néhányan, akik télen rosszabbul alszanak, fáradékonyabbak, de nem többen, mint a déli országokban. Azaz, mintha nem igazán hatna rájuk a három hónap sötétség.
A tromso-i lakosoknak mind van egy-egy elméletük arra, miért nem depiznek télen. Van, aki a halolajra esküszik, mások fényterápiás lámpákat használnak (ezek nagyon erős fényű lámpák, reggel kell a fényükben tölteni húsz percet, ha az ember téli depressziós vagy meg akarja előzni). Mások szerint a sok téli programlehetőség vagy a napi rendszerességű sífutás (azzal járnak dolgozni, iskolába) miatt nem depressziósak. Az ott kutató amerikai pszichológus szerint leginkább az a meglepő helyzet, hogy egyáltalán nem tulajdonítanak nagy jelentőséget ennek az egésznek. Nem paráznak rá a hosszú télre.
A világnézetünk az oka?
Alia Crum, a stanfordi egyetem professzora az emberek beállítódása, hozzáállása, világnézete állhat az ilyen különbségek hátterében. A szaknyelvben mindset-nek nevezzük az emberek vagy embercsoportok beállítódásainak, a világról alkotott elképzeléseinek összességét. Arról már sokat tudunk, hogy a mindset mennyire befolyásolja a tanulási képességet (nagyon) és erre nevelési elméletek is alapulnak.
Az is kiderült, hogy a mindsetünk befolyásolja a stresszérzékenységet is: azok az emberek, akik a stresszt inkább produktívnak, mintsem tragikusnak élik meg, kevesebb stresszhormont termelnek. Ez hagyján: azok a szállodai alkalmazottak, akik szerint a takarítás egyfajta testedzés, fizikailag fittebbek voltak, mint akik csak úgy simán takarítottak, mert az a munkájuk. Vagyis az élethez és a problémákhoz való hozzáállásunk nagyon sokat változtathat a testi és szellemi jóllétünkön is – mondjuk ez azért nem annyira meglepő.
Mi köze mindennek a télen is vidám norvégokhoz? Az, hogy velük is készítettek egy felmérést, amelynek során a télhez való hozzáállásukat vizsgálták. A több mint kétszáz résztvevőnek nagyjából fele Dél-Norvégiában élt, ahol a Golf-áramlat miatt jó idő van és ahol télen is felkel a nap, a másik fele meg az Észak-Norvég Svalbard-ban. Svalbard még Tromsonál is durvább hely, azaz még hidegebb és még sötétebb van hónapokig.
Az eredmények nem meglepő módon azt igazolták, hogy akik pozitívan állnak a télhez, azok elégedettebbek az életükkel és kiegyensúlyozottabbak. Ami meglepő volt, az az, hogy minél északabbra lakik valaki Norvégiában, annál hajlamosabb volt pozitív téllel kapcsolatos mindsettel rendelkezni.
A pozitív hozzáállás pedig nyilvánvalóan átsegítette őket a rideg hónapokon – na, ezt a mondatot például sose írná le egy valamirevaló észak-norvég, hiszen nem „átsegíteni” kell „rideg” hónapokon, hanem végre itt a tél, lehet síelni és északi fényt nézni!
Márpedig megtanítom a gyereknek, hogy a tél jó!
A hozzáállásunk természetesen változtatható, de persze, nem egyik pillanatról a másikra. És ami még fontosabb: az efféle világszemléletet gyerekeinknek is átadjuk. Én már legalábbis biztosan megtanítottam a lányomnak, hogy a tél az az, amikor szomorúan számoljuk a napokat tavaszig. De talán még van remény, hiszen még csak négy éves.
A hozzáállásunk megváltoztatása nem fél perc, de azért pár dolgot megtanulhatok a norvégoktól, amikből a gyerekem is profitálhat. Ilyen például, hogy nem panaszkodom a télre, a hidegre, a hóra, fagyra, esőre. Mondjuk Magyarországon, ahol kulturálisan meghatározott módon már panaszkodással köszönünk, aztán panaszkodással folytatjuk, nem lesz könnyű dolgom – de legfeljebb majd nem az időjárásra fogok panaszkodni, hanem a szomszédokra, mesteremberekre, ügyintézékre, kormányra. A télre nem.
A másik, amit elhatároztam, hogy tudatosan keresem a téli időszak pozitívumait. Bár a városi tél lényegesen kevesebb pozitívumot tud a vidéki (pláne hegyvidéki) télnél, azért a nullánál több jó dolog van itt is. Néha lehet szánkózni, hóembert építeni, van karácsonyi vásár, és az esti sötétben mindig gyönyörű a kivilágított város. Azt is kitaláltam, hogy lesznek sütik, amiket csak télen sütünk és amiben a gyerekek is segítenek (jelenleg a pekándiós-juharszirupos keksz vezeti a listát, a lányom díszíti) – persze, eddig is voltak tipikusan téli sütik, de eddig ez nem volt tudatos.
Nincs rossz idő, csak rossz ruha!
A pozitívumok keresése mellett további fogadalmam, hogy minden nap kimegyünk, akármi van. A „nincs rossz idő, csak nem megfelelő ruha” tipikus norvég mondás, és ők aztán tényleg tudnak téli ruhát gyártani. Úgyhogy a „megtanítom a gyereknek szeretni a telet” projekt keretében november óta profi téli gyerekruhákat vásárolok. Ezek rettenetesen drágák, ezért igyekszem használtakat beszerezni, kiváló esőnadrágok és hónadrágok akadtak így mindkét gyereknek.
Megtudtam, hogy polár pulcsiból viszont érdemes újat és jó minőségűt venni, mivel az a sok (adott esetben helytelen) mosás során veszít a melegségből – így kapott a lányom egy méregdrága, de elképesztően profi és meleg polárt egy túraboltból. Kiszámoltam, hogy ha minden nap felveszi, és a kicsi majd örökli tőle, akkor igazából már nem is olyan drága – eddig minden nap felvette.
Persze, a gyenge láncszem úgyis én vagyok, többnyire én kezdek nyafogni a játszótéren, hogy én most már fázom, menjünk haza. Úgyhogy jelenleg épp magamnak vadászom jövendőbeli tollkabátomat a használtruha-oldalakon, drukkoljatok!
