Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A tinédzserkorban kritizálnak legkeményebben a kamaszok. Azt is számon kérik, amit szerintünk szülőkőként elrontottunk. Ahhoz, hogy megvédjük a kapcsolatunkat, és hogy segítsünk neki túljutni ezen az időszakon, próbáljuk meg elfogadással hallgatni a fájdalmas visszajelzéseket is!
A gyerekek a legszigorúbb – mondjuk ki: a legkönyörtelenebb kritikusaink. Ennek a tinédzserkor a csúcspontja, de egy percig se higgyük, hogy arra az időszakra korlátozódik. A kisgyerek is képes kimondani a fájdalmas igazságot. Nem kifejezetten gonoszságból, hanem egyrészt, ő látja a legtöbbet belőlünk, másrészt az empátia fokozatosan fejlődik, így egy óvodáskorú még nem is tudja felmérni, mi az a téma, ami nekünk nem vicces, inkább bántó.
De nem sokáig élvezhetjük a kifejlődött empátiát, mert utána hamarosan beköszöntenek a tinédzser évek, ami annak az időszaka, hogy a gyerek szemében a mindentudó, mindenható szülő szerepéből pillanatok alatt átváltunk egy nagyon is tökéletlen, szinte kínos figurává, akinek hibái nagyítva jelennek meg a szemei előtt.
Mindeközben ott tipródik annak az ambivalenciájában, hogy jó lenne szeretve lenni, védelem alatt állni, de el is szeretne különülni, hiszen érzi, kell a távolság ahhoz, hogy kialakulhasson a felnőttkori személyisége. Miután pedig lecseng ez az időszak, és elkezdődik a fiatal felnőttkor, nem csitulnak le egy csapásra a viharok. Ugyanis az ember még elhelyezi, rendezi a gyerekkorához és szüleihez fűződő viszonyát, újraértékeli az élményeit, és talán kisebb amplitúdóval, de gyakran ilyenkor érkeznek meg a legkeményebb kritikák arról, mi hiányzott, mi fájt, mi volt rossz.
Ezek sokszor tényleg mellbe vágják a szülőt, mert éppen erre vagy arra álmában sem gondolt volna. Ő talán attól tartott, nem támasztott-e túl nagy követelményeket a gyerek felé tanulás terén, és kiderül, a csemetének az fáj, hogy nem hordhatott olyan frizurát, és nem járhatott olyan ruhában, mint amire vágyott.
Amikor valami teljesen váratlan kritikát fogalmaz meg a gyerekünk, hajlamosak vagyunk azonnali elutasítással reagálni. Miért? Hirtelen nehéz együtt érezni valamivel, ami teljesen új, és felkészületlenül ér, és az is jellemző, hogy mivel amúgy is tele vagyunk kétségekkel, még egy fekete pont nem fér rá a listára. Mi is tipródunk vélt hibáink miatt, és akkor ő még ezzel is letámad minket?!
Vigyázzunk, mert sok múlik azon, hogy reagálunk a „vádakra”! A kamaszkor és a húszas évek a tisztázás ideje, és sokkal simábbá tehetjük ezt az időszakot, ha képesek vagyunk jól fogadni a gyerek fájdalmait. Mert itt erről van szó: nem bíróságosdiról, hanem arról, hogy a gyerek segítséget kér abban, hogy ne maradjon egyedül a sérelmeivel. Minél keményebben és kioktatóbban fejezi ki, milyen hibákat követtünk el, annál sebezhetőbb belül, annál inkább igényli, hogy elismerjük az érzései jogosságát.
Tehát hogy reagáljunk? Mit tegyünk, és mit ne? Itt van néhány aranyszabály:
1. Ne próbáljuk eldönteni, kinek van igaza! Nem kell választanunk kettőnk érzése közül. Amíg ebben gondolkodunk, csak egyikünk nyerhet, de ő is csak azt, hogy a másik fölé kerekedik, a kapcsolat szempontjából mindkét fél veszít. Miért ne lehetne egyszerre igaz, hogy a szülő a tőle telhető legjobbat tette, és nem akart ártani, ám a gyereknek mégis sérültek az igényei, szükségletei? Nem azért, mert inkompetens a szülő, és nem is azért, mert túlérzékeny a gyerek, hanem mert ez így működik.
2. Tekintsük természetesnek, hogy akaratunkon kívül néha rossz érzéseket is okozunk a másiknak! Így van ez minden közeli kapcsolatban. Kitűzhetjük célként, hogy sose okozzunk szándékosan fájdalmat, de hogy véletlenül se tegyünk olyat, ami szomorúságot vagy haragot ébreszt a másikban, irreális.
3. Ne támadásnak, inkább lehetőségnek tekintsük az ilyen alkalmakat! Próbáljuk magunkat kivenni a középpontból, és túllépni azon, hogy jól jöjjünk ki a helyzetből. Ennél fontosabb a kapcsolatunk a gyerekkel. Itt a lehetőség, segíthetünk a sérelmei feldolgozásában, abban, hogy megkönnyebbüljön, hogy letegye a terhét. Ez fontosabb, mint az önérzetünk.
4. Nem kell semmit megoldani. A hallgatás és figyelem elég. Elfogadjuk, befogadjuk az élményeit, a munka többi részét ő is el tudja végezni. „Értem, nem tudtam, hogy ez számodra ezt jelentette, nehéz lehetett, ha így élted meg” – ezek gyógyító szavak, mert amivel annak idején egyedül érezte magát a gyerek, most meghallgattatott.
Minél inkább meghalljuk a szavát, és minél inkább tudjuk úgy hallani, hogy magunk helyett (akkor most rossz anya/apa vagyok?!) őrá figyelünk, annál előbb kijutunk a sötét alagútból. Kéz a kézben.
Cziglán Karolina
pszichológus
Érdekel hogyan nevelhetünk boldog gyereket?
Tarts velünk szeptember 29-én este a Hatszín Teátrumba, és hallgasd meg Dr. Kádár Annamária pszichológus előadását. Jegyeket itt vásárolhatsz.
